„Az araboknak igaza van, amikor felpanaszolják, hogy a nyugati médiában nagyobb súllyal szerepelnek az izraeli halottak, mint az arabok. Az izraelieknek meg abban van igaza, hogy a világ az izraeli hadműveletek által okozott pusztításra összpontosít, miközben gyakorlatilag oda sem figyel a másutt zajló, sokkal véresebb konfliktusokra” – írja a Financial Timesban Gideon Rachman, az Economist rovatvezetője.

Mind a két oldalnak megvan a maga kedvenc magyarázata – fejtegeti a brit újságíró. Az arab lobbi szerint az amerikai, sőt az egész nyugati médiát a cionisták irányítják. Az izraeliek meg gyakran úgy látják, hogy az európai média antiszemita beállítottságú. „Pedig mind az amerikai, mind az európai újságírás, eltérő hangvétellel ugyan, de ugyanazokat a hírértékeket veszi alapul. Az izraeliek szenvedésének van a legnagyobb hírértéke; az izraeliek által okozott szenvedésnek valamivel kisebb; az olyan eldugott helyeken előforduló szenvedésnek, mint Kongó vagy Kurdisztán, szinte semmi hírértéke sincs.”

Ezt sok minden magyarázza. Részben az, hogy Izraelben és Libanonban szabadon mozognak az újságírók, Kurdisztánról viszont szinte lehetetlen riportot írni. Fontos az is, hogy Angliában és Amerikában az emberek tartanak tőle, hogy a közel-keleti konfliktus következményeit a saját bőrükön is érezni fogják. Kongóban viszont halomra gyilkolhatják egymást, ám ez senkit sem ijeszt meg Londonban vagy New Yorkban.

A legfontosabb ok Rachman szerint a „fehér ember szindróma”. Izrael fejlett, nyugati társadalom. Az ottani emberek halála sokkal megrendítőbb a hasonló társadalmak polgárai számára. „Meghalt valaki hozzám hasonló – ez nagy hír. Valaki hozzám hasonló embereket öl – ez is elég nagy hír.”

„Az izraelieket azzal szokták vigasztalni, hogy vegyék bóknak, ha ugyanolyan mércével mérik az országukat, mint a többi nyugati demokráciát. Valószínűleg meglennének ilyen bókok nélkül. De jobb, ha hozzászoknak, mert ez nem fog megváltozni.”

Libanoni vöröskeresztesek mentés közben