És mindenekelőtt: Vácnak múltja van, ezeréves és meglehetősen kontinuus; békés nép a váci, az volt mindig; nem nyughatatlan, nyakas, lázadozó, inkább kiváró, kiegyező, csendben szorgoskodó.

Nem is lett rombolva nagyon, lakosságát sem űzték, csereberélték oly gyakorisággal, mint ahogy az szokás volt e tájon. Szépen, csendesen éltek a váciak. És úgy is haltak.

Ezt onnét tudom, hogy egy érdekes könyvet olvasok a vonaton éppen. Címe: Váci végrendeletek 1706-1750.

A városi levéltár jóvoltából valamennyi máig fennmaradt helyi testamentum tanulmányozható e korból.

Gondolkodtató olvasmány.

Mindenekelőtt a közreadó, szerkesztő és a német szövegeket fordító Horváth M. Ferenc alapos munkája tűnik fel; gondos előszó, a régi magyar és latin kifejezések jegyzéke, az egykori mértékegységek és pénznemek átszámítása, bibliográfia és mutató segíti a vaskos könyvben való eligazodást.

Már néhány testamentum átböngészése után kiviláglik: e műfaj is szigorú szabályok szerint műveltetett; a testamentumoknak mind azonos szerkezete volt; három részből álltak, mintha szonáta-formába öntötték volna őket. Az eleje és vége érzelemgazdagabb, a nagyobbik, középső rész tárgyszerűbb.

A bevezető rész az urat magasztalja, és általános szentenciákat tartalmaz életről, halálról. Általában ugyanaz a formula ismétlődik csak ki egyszerűbben, ki pedig, mint Tóth György például, cirkalmasabban fejezi ki magát: "In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen. Én Tóth György, Istennek látogatásábul, noha testemben erőtlen és beteges, mindazonáltal elmémben egészséges és egészlen ép vagyok, de tudva vagyon nálam, hogy Isten ő szent fölsége dekrétumát el nem kerülhetem, hanem tartozom egy halállal..."

A második rendelkező rész a hátramaradó javakat - no meg adósságokat - veszi számba és rendelkezik azok további sorsáról.

Alig volt a korban olyan váci, akinek adóssága ne lett volna. Igaz, kintlevőségek is gyakorta
lajstromoztatnak, ez utóbbiakat szokás volt elengedni - az egyház javára.

Aki bizony e városban nem csupán nagy úr volt, de aligha szegény. Olyan halál nem esett Vácon, hogy abból a papoknak, templomoknak valami ne jutott volna.

A rendelkező szakasz első pontjában kivétel nélkül a méltóságos földesúr említtetik meg, aki Vác esetében nem lehetett más, csakis a püspök vagy a káptalan.

De mindenki hagyott valami jószágot, pár dukátot, néhány akó bort a domonkosoknak, a ferenceseknek, a piaristáknak, a még álló öregtemplom, tehát a középkori Szent Mihály-templom számára, és csurrant-csöppent a Szent Rókus-kápolnának, a Hétkápolnának, a máriabrindli-kápolnának és a Kálváriának is. Nem egyiknek, vagy másiknak; a legtöbb váci polgár halálának órájában valamennyi felsorolt szent helyre gondolt. No meg a szegényekre és koldusokra is.

És nem kis mennyiségkről, nem egy-két palackról volt szó. Brezovszky János testamentumának első rendelése: "A szegény, bűnös lölkömért 8 szentmise tisztelendő páter franciscanusok által szolgáltitásira hagyok 4 akó bort." Ez 220 liternek felel meg.

És csak azután jöhetett a család.

Olvasgatom a veretes szövegeket és mélázok: mi marad az ember után.

A váci ember után, ami mindig maradt, az a szőlő.

A városban ekkor kivétel nélkül mindenkinek volt szőleje, bora. Még akinek saját ház nem is adatott, az is bírt legalább egy kis szőlővel Gombáson, vagy Hermányban, Törökhegyen vagy Cselőtén.

Berczeli Szabó Györgyné után maradt egy szőlő a Pap-völgyön, annak termésiből történt eltakarítása, aztán a többi gyermekére szállott, fahordókkal együtt. A szőlőn túl minden vagyona egy dunyha volt és három vánkus. Mindegyik további sorsáról lelkiismeretesen rendelkezett.

Kész Zsuzsánna után dunyha sem maradt: csak egy szőlő és három vánkus.

A vánkus nagy érték volt; a vánkus, a vasserpenyő, és a bor, a bor, a bor.

Persze az iparosok után maradt egyéb is: Modróczky Mihály szűcsmester után nem csupán szép ház, négy szőlő, rengeteg bor, de sok száz bőr, szőrme, gerezna. A mészáros taglókat hagyott fiára, Haverl Jakab szentszéki futár után pedig nagyon sok mindent örökölt a püspökség: házat, kertet, többszekrénynyi ruhaneműt, két spanyol nádpálcát, tűzbakfogólapátot és egy szakácskönyvet is, ami ma alighanem érne annyit, mint a ház a kerttel.

Egyébként, ha jól figyeltem, ez az egyetlen könyv a sok ezer testált ingóság között.

A forrás alapján nyilván lesz majd, aki a neveket bugázza végig egyszer. Én csak éppen megakadtam, midőn Halál Panna testamentumához értem.

A végéből gyakran kiderül az is, miféle ember lehetett életében a néhai.

Alig hihető hogy az 1744-ben elhunyt Visus Csizmadia Miklós rossz ember volt, ha végső rendelésében ilyen sorokra lelni: "Egy dunnát két vánkussal és egy dunnahajat kedves Terézia leányomtúl származott szerelmes onokácskáimnak hagyom." A rendelkezés pedig ekként zárul: "Ezek után atyai igaz szeretetbűl végtére intem édes gyermekemet és leányomat, hogy istenek éljenek csendes békességben, s így az isteni áldás reájok fog terjedni, melyeknek végső és utolsó atyai áldásomat igaz szívből adom, és magamat holtom utánig még most, hogy lelkemről ne feledkezzenek, commendálom."

De nem mindenki mehetett el ilyen békés szívvel.

"Harmadszor. Feleségem, ki is már két lovamat és kocsimat akaratombúl magának tartotta, elígedjék meg azzal. Minthogy azon kívül is házra nincsen szüksége, többeket nékie nem hagyhatok. Ha gondomat, mint egy hütvöstársnak illik, viselte volna és súlyos betegágyomban gyámolított volna, jobb szívvel lehetnék hozzá. Én ugyan mindeneket nékie megbocsájtok, és Istennek oltalmába Őtet ajánlom." - írja utolsó erejével Brezovszky János.

Volt, akinek a halálos ágyon sem lágyult meg a szíve. Varga István Pál 1736-ban például, miután mindenét vőjére és lányára hagyta, kategorikusan leszögezte: "Az fiamnak semmit sem hagyok, mert meg nem böcsült."

Ülök a vonaton, olvasgatom a végrendeleteket, és eszembe ötlik, hogy nekem is van végrendeletem! No de milyen prózai az ezekhez képest. El is határozom, hogy írok egy újat, egy a váci világhoz illőt. Kezdtem is fogalmazgatni magamban:

"Anno 2006 die 7 mensis Augustus.

Mivel az emberi élet ezen az űzött világon fájdalmas és bizonytalan, de semmi sem bizonyosabb, mint a halál, ám semmi sem bizonytalanabb, mint ennek órája és pillanata ezért én alul subscribalt testáló gyenge emberi erőmmel, de teljesen ép elmével tészek ilyen testamentális dispositiot, kevés javaimrúl, amint következik:

Ha szörnyű halálnak kaszája megemésztene engem, úgy:

1. Öreg vánkusomat és a két kisvánkust hagyom szerelmes onokámra....

2. Szegény bűnös lelkömet..."

Hoppá, ez már Verőce, majdnem túlrobogtam...