Ráadásul ez az elkülönülés a magyar társadalom, az ország jövőjeszempontjából sokkal lényegesebb és meghatározóbb, mint az újra és újraátrajzolt parlamenti patkók, frakciók fecsegő felszíne.

Ezen a játéktéren az ipari korszak és az információs társadalom politikusai néznek egymással farkasszemet. Itt nem az számít, hogy mi van a tagkönyvedbe írva, hanem az, hogy milyen szemlélettel, milyen felkészültséggel, milyen tudással, milyen stílusban és milyen eredménnyel végzed a dolgod. Ebben a pillanatban ez nagyon egyenlőtlen küzdelem: a magyar politikai elit egyöntetűen az ipari korszak térfelén sorakozik fel, és mivel a túloldalon egyelőre nagyítóval sem látni az ellenfelet, tartsunk szemlét ebben a sokszínű, zajos társaságban.

Mi jellemzi az ipari korszak politikusait?

Az ipari korszak magyar politikusainak (röviden: az ikszeknek) a horizontja a választási koreográfia négyéves ritmusához igazodik. Nincs hosszú táv, de még középtáv is alig: korunk Kőműves Kelemenjei azt is előszeretettel lebontják, amit a másik nappal épített. A rivális kormányok eredményei így nem összeadódnak, hanem "átlagolódnak".

Mivel az ikszek mindenkori célja a választási győzelem, ellenzékben a hatalom megszerzése, kormányerőként a hatalom megtartása az az ultima ratio, ami tetteiket értelmezi, döntéseiket meghatározza, választásaikat magyarázza. A szakértőknek néhány év elég volt, hogy felismerjék: az iksznek nem azzal kell érvelni, hogy egy lépés miért jó az országnak, hanem azzal, hogy miért jó neki, a politikusnak. A tanácsadók - karjukat széttárva, lemondó cinizmussal - nem azt mutatják ki, hogy milyen versenyelőnyt lehet jól megtervezett lépésekkel elérni, hanem azt, hogy milyen intézkedéssel lehet "választást nyerni". Az ikszek nem kötelezik el magukat merész, de a siker reményével kecsegtető modernizációs programok mellett, felkészülve az ellenérdekeltek dühös rohamára, hanem politikai tőkéjük védelme érdekében kerülik a kockázatot, és ezt igyekeznek "realizmusként" beállítani. Nem szeretik azt hallani, hogy gondok vannak, szerintük csak az "eredmények" érdekesek. Nem azért kerül egy terület a látókörükbe, mert felismerik, hogy ott van szükség határozott beavatkozásra, hanem azért, hogy ne mondhassák "házon belül", meg ne interpellálhassa az "ellenzék", hogy semmi nem történik ott. Mindig az iránt lelkesednek, amibe épp beleszaladnak.

Az ikszsiker mércéje nem a sikeresen végigvitt program, megvalósított reform, az eredménnyel megvívott kemény közigazgatási küzdelem, hanem a túlélés. Az iksz a csendet szereti, amelyben a róla szóló sajtókivágásokat nézegeti (igen, polgártársaim, amit az internet korában még mindig ollóval és ragasztóval, illetve fénymásoló géppel állítanak elő neki), és kerüli a zajt meg a nyilvános tereket, ahol vitapozícióját vállalva kellene helytállnia az érvek csatájában.

Az iksznek nem kell tanulnia, ha új megbízást, funkciót kap, kompetenciája veleszületett. Elég, ha jó vezető vagyok - mondja -, majd a szakemberek háttérmunkájára támaszkodom. És a vezetés korszerű tudományát és művészetét akkor legalább tanulja? Dehogy. Úgy vezet, ahogy fiatal politikusként a környezetében látta. Akkor, amikor a világ már korszerű információ- és tudásmenedzsment technikákkal szervezi a vállalatok és a nagy közintézmények (a minisztériumok és a különböző kormányhivatalok) munkáját, és minden szinten megköveteli a professzionális teljesítést és a szakértelmet, az ikszek a kontraszelekció bajnokai: képesek arra, hogy a "még éppen hogy nem omlik össze" állapotban tartsanak szervezetet és projektet - ha kell, négy éven át. Az iksz nem bukik, ha rosszul dolgozik vagy alkalmatlansága kiderül, hanem lecserélik őt. Ikszországban a politikai megbízhatóság tart vagy helyez pozícióba ásatag szemléletű, felkészületlen kváziszakembereket, akik hivatalukban többet ártanak, mint használnak.

Az iksz nem beszél idegen nyelvet. Vagy még rosszabb: törve beszéli az angolt, és öntelten teljesíti makogó felolvasását a nemzetközi porondon, miközben honfitársai megszégyenülten fogják a fejüket, hogyan veri kenterbe bármelyik banánköztársaság segédfogalmazója a Tekintélyes Magyar Politikust. Az iksz egyenesen büszke rá, hogy a számítógép és az internet az ő világának nem része. Elektronikus leveleit a titkárnő nyomtatja.

Az iksz szeret tudásalapú gazdaságról és kiművelt emberfőkről beszélni, de nem gondolja komolyan: ha pénzügyi megszorításra kerül sor, programszerűen az oktatás, a tudomány és a kultúra költségvetési kereteit kurtítja.

Az iksz a magyar népet könnyen befolyásolhatónak látja. Mivel világképe arra épül, hogy megfelelő manipulációval minden elérhető, a túloldal megfelelő manipulációjától retteg, így a rivális ikszek egymást kergetik bele ostoba médiaháborúkba és személyeskedő lejárató kampányokba: hátha az ostoba állampolgár majd attól szavaz rá, hogy ellehetetlenítette a másikat.

Az iksz bután korrupt. Ellentétben az okos korrupttal, aki a baráti-ismerősi kedvezményezések mögött mindig megköveteli a felmutatható, korrekt teljesítményt, az iksz szemérmetlenül a drágább és rosszabb lehetőséget választja, mert megteheti: sok esetben ellentételezés nélkül folyat ki óriási pénzeket a klientúrája számára.

Az iksz múlt időt használ, és mindig tudja, mi miért nem aktuális, miért érünk ejh, rá arra még. A "körülmények" hatalma nagy: változtatni rajtuk szinte lehetetlen. Küldetése: az ügyek zökkenőmentes vitele.

A nagy kérdés az: mikor tudatosítja a magyar politikai elit, hogy Magyarország ipari-agrár KGST-országból az ezredforduló környékén információs társadalommá vált, a globális piaci vastörvények erőterében. A termelésben, a fogyasztásban és a foglalkoztatásban szép lassan az információ- és tudásszektor vált meghatározóvá, robbanásszerűen megnőtt a felsőfokú képzésben részt vevők és a diplomások aránya, és Magyarország versenyképességének kulcsa már jó ideje az volna, hogy miként áll helyt a tudományos és közoktatási versenyfutásban, és menynyire tud megújulni kulturálisan. Az akut társadalompolitikai gondok megoldásához is új megközelítésmódra, korszerűségre és szaktudásra - információs kori politikusokra volna szükség. De vajon felismernénk-e őket, ha kifutnának a pályára?

Milyenek az információs társadalom politikusai - másutt?

Nevezzük őket stílszerűen ipszilonoknak. Alapvetően hosszú távon gondolkodnak, egyszerre több tervezési ciklus is a szemük előtt lebeg, a jövőt nem ölbe tett kézzel várják, hanem alakítani kívánják. Kormányaik teljesítménye egymásra rakódik, pártállástól függetlenül "húznak" közösen elfogadott távlati célok felé.

Egy ipszilon politikus egész karrierjét felteszi arra a programra, ügyre, amit képvisel. Neve programokhoz kötődik, és nem szégyelli bevallani, ha fél. Fél attól, hogy a villámgyorsan átalakuló gazdasági és technológiai környezetben országa tempót és pozíciót veszít, ezért érzékeny minden apró jelre, ami veszélyt jelez, és igyekszik azonnal beavatkozási módokat és forrást találni, hogy a kedvezőtlennek érzett tendenciákat meg lehessen állítani. Az ipszilon teljesítményorientált, és az ikszekkel szemben, akik mindig tudják, hogy valami miért "nem megy", nekik folyton a "hogyan mégis"-en jár az eszük.

Az ipszilon nemcsak prédikálja az élethosszig tartó tanulást, hanem jó példával jár elöl. Nem egyoldalas vezetői összefoglalókat és bulvárlapokat olvas, mint az ikszek, hanem igyekszik követni a világ változásait, éhes az újra, keresi a "legjobb gyakorlatokat" a világ más pontjain. Az ipszilon politikus megküzd azért, hogy az általa képviselt program a kormányon belül megfelelő támogatást kapjon. Rendszeresen továbbképzi magát, törekszik arra, hogy minél jobban tudjon angolul, és ott, ahol nem érzi magát elég felkészültnek, megfelelő rekrutációval biztosítja, hogy minőségi "helyettesítése" legyen. Korlátaival tisztában van, nemcsak meghallgatja a szakértői tanácsokat, hanem, ha teheti, meg is fogadja.

Az ipszilonszemlélet tisztában van vele, hogy az ország legfontosabb erőforrása az, ami a polgárok fejében van. Emiatt korszerű tudásvagyon-gazdálkodásban gondolkodik: éjjel-nappal az oktatási rendszer színvonalemelésén töri magát, a tudomány teljesítménynövekedése körül bábáskodik, elkötelezett a professzionális információszolgáltatások iránt. A leszakadókkal, a hátrányos helyzetűekkel, a fogyatékosokkal, az idősekkel nem azért foglalkozik, mert "egy politikusnak illik", hanem azért, mert tudja, hogy minden egyes, az értéktermelő folyamatokba be nem csatolt polgár elfecsérelt tőkét jelent.

Ezzel a szemlélettel természetesen partnernek, érett és bölcs döntéshozónak látja a népet. Nem marketingmutatványokkal, hanem teljesítményével, beavatkozásainak valóságos eredményeivel kívánja őket meggyőzni.

Az ipszilon a jövőben él. Minden, amit tesz, azt a célt szolgálja, hogy (Kozma Ferenc szép kifejezésével) "torkon ragadja a végzetet". Küldetése: a jövő formálása, stratégiai gondolkodás és a stratégia megvalósítása.

Magyarország információs társadalom politikusainak a listája rövid. Ők már az ipari korszak hajnalán is a huszonegyedik század öntőformáit építették. Nekik - például Eötvös Józsefnek, Kármán Mórnak, Trefort Ágostonnak, Klebelsberg Kunónak és Magyary Zoltánnak - köszönhetjük mindazon versenyelőnyök túlnyomó részét, amelyeknek köszönhetően még ma is szép számmal vannak olyan esélypontjaink, amelyekre lehet és érdemes építeni. Amelyeket sok kormányzati ciklus óta "játszanak el" az ikszek.

Magyarország jövője szempontjából a tudás tiszteletét az ismeretterjesztés fénykorából fogában tartva átmentő Mindentudás Egyeteme fontosabb kérdés, mint az, hogy alakít-e önálló frakciót valamelyik szélfútta pártocska. Hogy sikerül-e az iskolai szegregáció felszámolásával és koncentrált intézkedésekkel az információs korszakba belépni segíteni az erre önmagukban képteleneket, az ország egynegyedét - ennél nincsen ma aktuálisabb kérdés. Már nemcsak egy ipszilon gyomrának kellene összeszűkülnie, amikor látja, hogy Magyarország az uniós tagállamok között messze a legutolsó az angolnyelv-tudásban, és a sereghajtók közé tartozik az információs kultúra elterjedtségében. A tudomány mögé rakétákat kellene gyújtani, hogy száguldjon, de iksz-Magyarországon például a rendszerváltás óta nincs tudománypolitika, azt üres retorika helyettesíti. Nem az a kérdés, hogy lesz-e ismét minisztériuma az informatikának, hanem az, hogy lesznek-e Magyarországnak olyan politikusai és kormányai, amelyek legalább kicsit közelíthetik az országot egy ipszilonvilághoz.

Élet a Rózsák háborúja után

Egy középkori brit miniatúrán békésen szántogat a domboldalon a paraszt, miközben a völgyben élet-halál küzdelmét vívja egymással a Vörös és a Fehér Rózsa. Ez a kép az emblémájává lett annak a kornak, amelyben a régi világ lovagjai ádáz csatákat vívtak egymással, miközben - számukra láthatatlanul és érzékelhetetlenül - már készülődött az új rend.

Valahogy így vagyunk mi is a mi ikszeinkkel. A pályán megbocsátó szeretet, elnéző jóindulat vagy éppen bundavád és szenvedélyes elutasítás az osztályrészük. De már érlelődik a nap, amikor a hosszában is felvonalazott játéktérre rogyadozó léptekkel, lecsúszott sportszárral, fakó mezben kifutnak az első valódi ipszilonok is, hogy a meglepődés és az értetlenség percei után a publikum egy emberként álljon melléjük, valódi, belülről jövő biztatással és tapsviharral: veletek vagyunk! Hajrá, magyar ipszilonok, húzzatok bele!

A kérdés csak az, kibírják-e addig a lelátók, vagy ugyanaz a sors vár az országra az információs társadalom ligában, amilyen a magyar ikszfutballnak jutott a nemzetközi küzdőtéren.

A szerző kandidátus, a BME-UNESCO Információs Társadalom- és Trendkutató Központjának igazgatója