A libanoniak nagy része most a levantei szellemet félti, siratja. Hagyjuk most, mit is jelentene ez történészi precizitással. Itt és most a levantei szellem azt jelenti, hogy mintegy négymillió ember libanoninak vallja magát, és nagy (?) részük az is szeretne maradni. (Ez a cikk voltaképpen a zárójelben lévő kérdőjelről szól. Vajon hányan akarnak "levantei szellemet" a mostani háború után?) Szóval, maradni egy olyan helyen, ahol virágzik a kereskedelem, a vendéglátás, a pénzek, áruk és szolgáltatások bazári egyszerűséggel áramolnak, és ahol mindenki meghúzhatja magát a cédrus árnyékában. Hogy ilyen idill valójában az utóbbi időben sosem volt? Akkor annál inkább. Hiszen Fönícia fönnállt és virágzott vagy két évezredig, ha el is telt azóta újabb több mint kétezer év.

A modern emberiség bölcsője valószínűleg tényleg a Földközi-tenger keleti medencéje, ha modernitáson az áruk, a pénz, a szolgáltatások és az ember szabad mozgását értjük, lásd még Európai Unió. Ám Levante por- és homokviharaiban, alig tízezer négyzetkilométeren, a történelem összehordta a világ egyik legbonyolultabb embermozaikját. Pontosabban: jöttek, jöttek olyanok, akik máshol túlságosan kisebbséginek érezték magukat, és tényleg azok is voltak, üldözve érezték magukat, és valóban üldözték is (el) őket, vagy egyszerűen úgy gondolták, mint például a pionírok Amerikában, hogy idejövünk, és itt felépítünk egy országot, amely...

Erre még majd visszatérünk. Addig is: Libanon etnikailag egyszerű: tízből kilenc arab, húszból egy örmény, a többi százból egy mindenféle, kis túlzással: ahány annyiféle. Ám vallásilag (tizenhét hivatalos felekezet van) annál bonyolultabb, ez itt a kisebb-nagyobb "szekták" országa. Hatvan százalék muzulmán, többnyire síita, negyven százalék keresztény, felerészt maronita. És van hét százalék drúz, akik magukat
síita muzulmánnak tartják, ám a többiek őket nem, hiszen e titokzatos vallás hívei nem fogadják el például a sariját, az iszlám törvénykönyvet, hisznek viszont a lélekvándorlásban. És különben is: vallásuk a kívülálló számára gyakorlatilag titkos tételekből és rítusokból áll. A maroniták Bizánctól szakadtak át Rómához, történetük a kereszténység folyamának egyik legérdekesebb és leggazdagabb áramlata, ráadásul: a maroniták arabok, akikre általában a kereszténység meglehetősen nagy hatást gyakorolt az iszlám (azért nem mindent) elsöprő térhódításáig. A kereszt és a félhold együtthatásának másfél évezredes története itt, a pici Libanonban mintha összesűrűsödne, és bármilyen csábító kémiai vagy fizikai hasonlatok adódnának, óvakodjunk: ez nagyon is humán vegyület. Politika.

Amikor a franciák átveszik Libanont az oszmán örökségből (1920), arra gondolnak: csinálnak egy keresztény centrumot az iszlám peremén, ezeréves próbálkozás. Nem tűnik nehéz vállalkozásnak, addigra már bő évszázada, hogy a Nyugat (benne a mi Monarchiánk is) kicsavarni próbálja a Porta kezéből Libanont, egyre nagyobb sikerrel. Libanon 1926-os alkotmánya lényegében a keresztény, azon belül a maronita dominanciát rögzíti, ámbár hatalmi és területi értelemben egyaránt ad egy-egy szeletet a többieknek is. A szeletelés azóta is folyik, újra meg újra, csak a nyolc tartományi kormányzóság változatlan. Meg az, hogy valójában tizenkét nagy klán helyi "királysága" osztozik, ahogy csak bír, a központi hatalmon. A klánok nagycsaládilag, földrajzilag, vallásilag szinte mindig, de csak szinte mindig, világosan elkülöníthetőek. Mindnek feltörhetetlen helyi bázisa van, és mind fáradhatatlanul szövi külső szövetségesi és ellenségi hálóját, libanoni és külföldi partnerekkel egyaránt.

Ebbe a szövevénybe zuhannak bele a palesztinok 1969, a Fekete Szeptember, Jordániából való kiűzetésük után. Menekültek, sok pénzzel és még több fegyverrel, csőre töltve keserűséggel és bosszúvággyal. Libanon (levantei szellem meg arab testvériség) befogadja őket, táboraiknak területen kívüliséget biztosít.

És ezzel megszűnik a Libanon-oázis. Az a hely, amely az addigi közel-keleti konfliktusokban embernek, pénznek, árunak menedéke, olykor virágos
kertje is volt. Libanon belekeveredik az arab-izraeli, majd az iráni-izraeli konfliktusokba. Nem tudni, enélkül meddig bírta volna - mindig voltak nagy belső feszítő erők -, de ettől belülről is szétrobban. 1975-ben elkezdődik a tizenöt éves totális belháború. Minden klán, politikai és vallási csoportosulás legalább egyszer, de inkább többször szövetségese, majd ellensége, ismét szövetségese egymásnak. Beavatkozgat több nyugati nagyhatalom, a Szovjetunió, Izrael és szinte minden, "magára valamit is adó" arab állam. 1982-ben Izrael Bejrútig hatol, majd 2000-ig fönntart egy biztonsági zónát Dél-Libanonban. 1976-ban Szíria gyakorlatilag gyámsága alá veszi Libanon egyáltalán irányítható részét, és csak tavaly vonja ki katonáit (más befolyásoló erőit persze ott "felejti".) És az ezredforduló körül "beérkezik" Irán.

A libanoni síiták (ernyőszervezetük a máig befolyásos, de már a Hezbollah mögé szorult Amal) addig nem igazán voltak Irán-barátok, sőt, a teheráni iszlamizmusnak egyfajta ellenpéldáját képezték. Libanonban nincs (nem volt) mozlim bigottság, itt van (volt) először magánrádió és kereskedelmi tévé az arab világban. Sőt: a libanoni szunniták is inkább liberális ellenpéldái a többieknek. Ám a palesztinok belépése három belső következménynyel járt.

1. Végleg elolvadt a keresztény többség.

2. A síiták és a szunniták, illetve a drúzok közötti többrétegű vallási rivalizálás elhalványult, helyébe politikai konstellációk léptek. Amelyek a külvilág számára sokáig érdektelenek, egészen a közelmúltig, amíg a palesztin (szunnita) Hamasz és a libanoni (síita) Hezbollah nem kerül az Izrael-ellenes frontvonal legelejére.

3. Irán, sok más okból, de részben a libanoni liberális mozlimság iszlamista ellensúlyozása kedvéért is, fölerősíti a Hezbollahot. Libanonban megjelenik, és gyorsan nagy területen, magas lakossági arányban szerez társadalmi, politikai befolyást. És ahogy Irán taktikai érdekei kívánják, a Hezbollah úgy egyeztet Szíriával, közvetve a Hamasz-szal. Fegyveres erejét le kellene szerelnie - erre a Biztonsági Tanács is kötelezi meg a libanoni belháborút lezáró taifi egyezmény -, ám ehelyett saját államot épít ki Dél-Libanonban, saját haderejével külön akciókat indít.

A kiszámíthatatlan külső hatásokon túl egyelőre beláthatatlan, hogy ennek milyen következménye lesz magára Libanonra nézve. Elméletileg az ország működne, a posztok és a területek (a hatalom) kényesen precíz, rögzített elosztása alapján. De ezt (is) most a Hezbollah felrúgta. Logikailag két eset van: vagy belebukik ebbe, vagy megerősödik az országon belül. Mindkét esetben fölborul a belső egyensúly. Megint két eset van: újrarendezik a helyzetet, vagy az ország de facto, esetleg de jure is szétesik. Ha újrarendezik, megint két eset van: ez újabb belháborúval, vagy viszonylag békés kiegyezéssel történik meg. Megeshet a paradoxon: Izrael minél többet árt, annál többet használhat Libanonnak. De megtörténhet az ellenkezője: Izrael, csak hogy leverje a Hezbollahot, szétveri magát Libanont is.

Akárhogy is: a levantei szellem, a sokféle felekezet együttélése (méghozzá nem amerikai módon, hanem olvasztótégely nélkül, a szétválaszthatóság modellje alapján működve) halálos veszélyben van. De lehet, hogy a valóságban soha nem is létezett, csak a vágya. Ebben a háborúban azonban a nosztalgia is meghalt. Sirassunk el egy újabb modellt az "egység a sokféleségben" oltárán. Nagy veszteség.