Hogy a nagyságrendet érzékeltessük: olyan ez, mintha 2007 és 2013között minden évben egy komplett Gyurcsány-csomagnyi tétel érkezne azország bankszámlájára extra forrás gyanánt.

Ha még hozzáadjuk a köteles hazai önrészt és a magántőke várható részvételét is mindehhez, akkor a következő bő fél évtizedben idehaza fejlesztésekre fordítható összeg már az említett nagyságrend mintegy kétszeresét teszi ki - uszkve 15 ezermilliárd forintot. Ebből kellene egy nyugatibb országot csinálnunk.

Ám a címben megidézett dicső honi modernizátor nem pusztán e példátlan volumenű tőkebeáramlás láttán szédelegne mostanság - minden bizonnyal dohogna is rendesen a döcögős tervezési folyamatot szemlélve. Brüsszel ugyanis egy aprócska feltételhez köti a felzárkóztatási és fejlesztési támogatások folyósítását. Minthogy az EU a biankó utalás műfaját nem ismeri, Magyarország csak akkor lesz jogosult ezekre a pénzekre, ha részletesen megálmodja, hogy mire is akarja költeni azt a néhány ezermilliárdot, amit az EU gazdagabb országainak adófizetői összedobnak nekünk. Mi viszont nem mondható, hogy elkapkodnánk a dolgot.

Mintha a kormány lelkesebb volna a hiány szétosztásában, mint a többletbevételek felhasználásának kérdésében. Tán a közmondásosan búvalbélelt magyar néplélek teszi. Vagy tán mégsem - csupán az aktuálpolitizálás perctávlatú logikája vezetett ide.

A második nemzeti fejlesztési terv előkészítésének történetében eleddig három visszás periódust különíthetünk el. A tétlen halogatást előbb a népszerűsködő kamuflázs, majd az ad hoc kapkodás időszaka követte, illetve követi. Az aktatologatós korszak tavaly késő ősszel köszöntött be, és egészen idén nyárig tartott. Ekkor a tervezés egész egyszerűen leállt. A legnagyobb kormánypártnak és a kormányfőnek a kampány, a választások, majd a kormányalakítás miatt kisebb dolga is nagyobb volt, semmint hogy középtávú stratégiai fejlesztési dilemmákon agyaljon. Talán az a megfontolás is benne volt ebben, hogy ha a szociálliberális koalíció mégsem folytathatja a munkáját a 2006-os választások után, akkor minden, a fejlesztési terv csiszolásába fektetett munka kárba veszett volna - hiszen az efféle brosúrák megalkotása jellegzetesen a mindenkori kormányzat kompetenciája. Így maradt a mérsékelten bölcs és felelősségteljes kivárás, jegelés, taktikázás.

Széchenyi aggodalmas arccal meredne maga elé.

A kampányban viszont az MSZP-nek nagy szüksége volt a gigaméretű beruházások lelkesítő ígéretére, már csak a Gyurcsány-Kóka páros retorikai habitusa miatt is, ezért a szocialisták tavasszal előrántották a fejlesztési terv félkész munkaanyagait, és szemrebbenés nélkül eldöntött tényként tálalták őket - ez volt az Új Magyarország program, amely városokra, sőt utcákra lebontva tartalmazta a vállalt infrastrukturális fejlesztéseket. A majd féléves semmittevést nagyotmondással próbálták leplezni; hisz nemhogy a konkrét projektlisták fázisában nem járt még a tervezés, de még csak a fejlesztési prioritásokról sem született addig kormánydöntés. A megyei pártszervezetek beruházási kívánságlistája viszont kapóra jött az MSZP-nek - elvégre a választási kampány nem egy igazmondási verseny. A küszöbönálló európai pénzek nagyságrendjéről szóló kormányzati diskurzus is változott ekkoriban: mind gyakrabban mosódott össze, vagyis srófolódott fölfelé a direkt támogatások összege az önrésszel növelt számmal - a "ha már lúd, legyen kövér" ősi logikáját követve. (A kampányban lapunkban fizetett hirdetésként közzétett megyei igénylajstrom egyébként a rendelkezésre álló európai források duplájából jönne csak ki.) Az unió által támogatott beruházások ügye egyszerű kampánytrükké silányult tehát.

Széchenyi ezen a ponton minden bizonnyal nyomdafestéket nem tűrő szavak kíséretében, feldúltan távozna a színről.

A második Gyurcsány-kormány felállása új helyzetet teremtett. Végleg kiderült, hogy az európai pénzek második, "nagy" hullámának felhasználásáért elsősorban az MSZP-SZDSZ-kabinet lesz felelős, és persze az is, hogy a fejlesztési terv elkészítésének októberi brüsszeli határidejét már nincs hova tovább kitolni. (A kormány által korábban önmaga számára szabott határidőt nyáron azért módosítani kellett - az új céldátum: szeptember vége.) A munka rohamtempóban újraindult - egy átfazonírozott szervezeti rendszer keretein belül, és egy új vezetővel: a Nemzeti Fejlesztési Hivatal Nemzeti Fejlesztési Ügynökséggé alakult, Baráth Etele után pedig Bajnai Gordon lett a terület kormányzati felelőse. Utóbbi outsiderként érkezett a rendszerbe, s egyik saját nyilatkozata szerint úgy érzi magát, mint az iskolai orosztanárok az ötvenes években: mindig csak egy leckével jár hallgatói előtt. Ám ennél jóval fontosabb, hogy végül csak sikerült sietve összefésülni a szakapparátus által korábban készített két, eltérő hangsúlyú munkaanyagot, és nyilvánosságra hozni az Új Magyarország fejlesztési tervet. A koncepcionális bizonytalanságról egyébként mindent elmond, ami a terv elnevezése körül történt. Második nemzeti fejlesztési terv/NFT 2, nemzeti stratégiai referenciakeret, Új Magyarország program, Új Magyarország fejlesztési terv - eddig ezeken a neveken hivatkoztak ugyanarra a brosúrára a kormányoldalon. (Illetve az Új Magyarország program esetében csak sejtették, hogy tulajdonképpen a fejlesztési tervre utalnak.)

Az immáron publikus szöveg sok tekintetben igazolta azok félelmeit, akik hevenyészett módon összetákolt anyagra számítottak. A dokumentum például világos beszéd helyett sávosan, "tól-ig" bontásban tárgyalja a fejlesztési prioritások belső arányait. Ez arra utal, hogy a kormánynak és személy szerint a miniszterelnöknek (aki a végső szót kimondja majd) még mindig nem volt ideje érdemben foglalkozni azzal, hogy egészen pontosan milyen karakterű fejlesztéspolitikát is támogatna - két hónappal a dokumentum brüsszeli leadása előtt. (A legfontosabb stratégiai kérdés viszont eldőlt - erről később.) A fedősztori szerint persze e mozgástérre azért van szükség, hogy a most induló társadalmi vita tanulságait érdemben beledolgozhassák a szeptemberi végleges verzióba. De ne legyenek illúzióink, a társadalmi egyeztetés egy kötelező kör ugyan, de a nagy kérdések nem a lakossági észrevételek alapján fognak eldőlni (ami nem is biztos, hogy baj). A mellébeszélős korszak tehát részben még a terv véglegesítésekor is tart. És azért kényszerül efféle mellébeszélésre a kormány, mert még mindig nem tudja pontosan, hogy mit is akar mondani. Lám, nem lehet büntetlenül ily hosszú ideig félvállról venni az ország középtávú fejlesztési stratégiájának dilemmáit. És ez a tanulság még akkor is áll, ha egyébként politikailag valóban nehéz hónapok vannak a szocialista párt háta mögött.

Egészen elképesztő következetlenségre is bukkanhatunk a frissen bemutatott anyagban. Az egész tervezet gerincét adó végrehajtási programok lajstromát például a gazdaságfejlesztési operatív program nyitja. Ha viszont felmegyünk a Gazdasági Minisztérium honlapjára, ugyanebben a tárgykörben egy versenyképes gazdaság operatív program névre keresztelt szöveget lelünk. Ki tudja, melyik a véglegesnek szánt verzió - illetve ugyanarról a tartalomról van-e szó egyáltalán. (Egyébként a tervezési hierarchia ismeretében már az is visszás, hogy a teljes fejlesztési tervről szóló kormánydöntés előtt egyáltalán nyilvánossá tettek operatív programokról szóló leírásokat. Hisz elvben még nincsen hivatalos magyar álláspont arról, hogy ezen programok milyen stratégiai célokat is hivatottak szolgálni.) A minisztériumi honlapon olvasható szöveg mindenesetre négy preferált területet jelöl meg a versenyképesség fokozása érdekében, a hozzá kapcsolódó programkiegészítő dokumentum viszont már ötöt (annak rendje és módja szerint a hozzá kapcsolódó intézkedésekkel és komponensekkel). Csak emlékeztetőül: nem holmi sajtóanyagról beszélünk, hanem egy hamarosan szerződéses erőre emelkedő dokumentumról Magyarország és az Európai Unió között - benne követhetetlen hivatkozásokkal, esetlegességekkel, ellentmondásokkal. Az utolsó pillanatos ad hoc kapkodástól ennél magasabb szakmai színvonal egyébként nem is várható.

Széchenyi vélhetően szóvivője útján közölné, hogy ehhez már végképp nincsen hozzáfűznivalója.

A fentiekből mindenki számára kiderülhetett, hogy a magyar fejlesztési tervvel kapcsolatos kormányzati előkészítő munkálatok jóindulattal sem nevezhetők optimálisnak: túl sok rövid távú belpolitikai szempont zavart bele abba, hogy a tervezési folyamatot a higgadt átgondoltság jellemezze. (A politikai helyezkedések végjátéka ráadásul még hátravan: megyei, ágazati és tárcalobbik egész hada próbál meg ezekben a hetekben még ezt-azt beletenni a végleges projektlistába.) Ehhez persze szükség volt a téma iránt teljességgel közönyös ellenzékre is, amelynek - néhány reaktív mondaton túl - a mai napig nincsen semmilyen érdemi mondanivalója az uniós pénzek felhasználásáról. A média és a közvélemény érdektelensége sem éppen abba az irányba hatott, hogy a racionalitás medrében haladjanak a dolgok.

Mindezek ellenére komoly hiba volna hiszterizálni a helyzetet - hisz ahogyan a mondás is tartja, a határidő a létező legjobb múzsa. A fejlesztési tervről ezért ősszel minden bizonnyal kormánydöntés születik majd, és jövő év elejétől megnyílnak az uniós pénzcsapok. Azon aggodalmak, miszerint az államháztartás állapota miatt esetlegesen eleshetünk az előirányzott európai források egy részétől, csak hangulatkeltésre alkalmasak, és igencsak életszerűtlenek. Ha valami, leginkább a forint árfolyam-ingadozása módosíthatja csupán érezhetően a rendelkezésünkre álló keretösszeget - ez viszont valós veszély.

A pénz tehát érkezni fog, és a tervezési folyamat során mutatott - mondjuk így - mérsékelt kormányzati felelősségérzet után a fejlesztések lebonyolításának felelőssége kerül majd előtérbe. Ha ugyanis egy jól kitalált célrendszer mentén használjuk fel az uniós forrásokat, néhány év múlva már a kutya sem fog emlékezni a döcögős kezdésre. Erre pedig a mondottak ellenére még mindig megvan az esélyünk, mert a legnagyobb fejlesztéspolitikai dilemmára már a mostani tervezési dokumentum is megadja a választ - mégpedig megítélésem szerint a helyes választ. Jelesül, hogy melyik a fontosabb: a beton vagy az ember? Korábban kétfajta koncepció versengett ezzel kapcsolatban kormánykörökön belül. Az egyik inkább makroléptékekben gondolkodott, és a támogatások kétharmadát vállalkozásfejlesztésre és közlekedési beruházásokra fordította volna. A másikban viszont hangsúlyosabb volt az oktatási, egészségügyi és szociális terület - annak érdekében, hogy az uniós fejlesztések hatásai közvetlenebb módon és gyorsabban jelentkezzenek az emberek mindennapjaiban. A vita eldőlt: a "humán szemlélet" győzött, amelyet ír modellként is szokás emlegetni. Ez végletesen leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a vállalatok általi munkahelyteremtések mindenhatósága helyett a kormány inkább a direktebb, "mindenkit egy polccal feljebb" típusú továbbképzési programokon alapuló társadalompolitikában hisz.

Mindez azért kulcsfontosságú, mert a Gyurcsány-kormány szociáldemokrata mivolta a hiány jelenleg folyó szétosztásakor természetszerűleg kevésbé derülhet ki, a felzárkóztatásra fordítható többletforrások felhasználásakor viszont annál inkább. A fejlesztések hatékony lebonyolítása tehát középtávon alkalmas lehet a nagyobbik kormánypárt és személy szerint a kormányfő megkopott hitelességének helyreállítására. Erre pedig nagy szükség volna, mert a türelem még a baloldali táboron belül is fogytán van. Átütő sikertörténet esetén viszont a költségvetési kiigazítások népszerűtlenségét sikerülhet uniós pénzekből finanszírozott fejlesztésekkel "lélektanilag" ellenpontozni, és akkor a szocialisták 2010-es újraválasztási esélyei is jelentősen javulnak majd.

De ne essünk abba a hibába, hogy mindig mindent a pártpolitika prizmáján keresztül nézünk! Az Új Magyarország fejlesztési terv eredményessége ugyanis végső soron legalább annyira függ majd a hazai vállalkozások által benyújtott pályázatok minőségétől, ötletességétől, mint az államapparátus munkájától.

Ha más nem, legalább ez okot adhat a bizodalomra, hogy Széchenyi komor vonásai egyszer kisimulhatnak még.

Beton és ember