Ami Izraelnek a Hezbollah-val szembeni válaszcsapásaként kezdődött, valami egészen mássá változott: egy háborúvá az ellen az arab modernitás ellen, amely Libanonban kezdett kialakulni – fogalmaz Schöpflin, hozzátéve: „Ez a modernitás nemcsak azokban az utakban, épületekben és más infrastruktúrában fejeződik ki, amelyet Izrael bombáival a szemünk láttára pusztít el, hanem egy olyan politikai modernitásnak a kezdeteiben, amely úgy határozható meg, mint a libanoniaknak, mint egy konszenzusos és mind politikai, mind erkölcsi tőkével bíró kormány irányította szuverén népnek az elfogadása.

A szerző meglátása szerint mindezidáig egyetlen arab államnak sem sikerült ebbe az irányba fejlődnie, és Izrael számára ez (a politikai modernitás hiánya) hallatlanul hasznos volt, mivel megakadályozta, hogy szomszédai ugyanazt a megbecsülést követelhessék maguknak, mint amit ő maga élvez alapítása óta a nyugati világ szemében. Schöpflin hozzáteszi: Tény, hogy „Izrael a holokauszt-bűn miatt” számos formában hallgatólagosan privilegizált státust élvez. Szerinte ennek fényében a 2006-os Libanon elleni háborúnak más minősége van, mint a korábbi izraeli-arab háborúknak (1948, 1956, 1967, 1973, 1982 és az 1992-es és 1996-os bevonulás Libanonba) – ez a háború arra irányult, vagy arra irányulóvá vált, hogy megakadályozza Libanont a demokratikus modernitás elérésében.

Izrael emellett rendkívüli státust élvez a Közel-Kelet regionális hegemón hatalmaként is, mint a modernitás és a demokrácia egyetlen megtestesítője, a (nyugati felvilágosodás szerinti) racionalitás egyetlen letéteményese és így az egyetlen „normális” állam a régióban. A nemzetek közössége nagymértékben elfogadta ezt az igényt, annak ellenére, hogy Izrael másodosztályú státuszúakként – ha nem rosszabbul – bánik arab polgáraival. E hallgatólagos igényekhez azonban értelemszerűen kihívást intézett Libanon makacs elmozdulása a demokrácia irányába és Izrael – aránytalan libanoni fellépésével, amelynek az az üzenete, hogy fittyet hány bármely politikai megoldásra – maga is sokat tesz azért, hogy aláássa jogalapját, hogy racionális, normális államnak nevezhesse magát.

Schöpflin úgy látja: „Egy arab modernitás erősödése legszembetűnőbben a Hezbollah fegyvereinek és fegyverforgatásának növekvő kifinomultságában érhető tetten és abban, hogy képes a high-tech fegyverzet alkalmazására, valamint a mozgalom általános szervezeti erejében.” De – teszi hozzá a Fidesz politikusa – párhuzamosan a Hezbollah katonai képességének erősödésével Libanon fokozódó politikai érettsége is megfigyelhető. Ez valami új az izraeli-arab háborúkban.

Korábbi konfliktusokban, az izraeli hadsereg (IDF) számára, az Egyesült Államok által a rendelkezésére bocsátott legkorszerűbb fegyverzetek birtokában nem okozott nagy nehézséget az ellene fordult arab hadseregek megfutamítása. Ezúttal nem bizonyul a dolog könnyű győzelemnek. Izrael láthatóan váratlannak és nehezen elfogadhatónak találja ezt, nem utolsó sorban azért, mert ha a hadsereg már nem tud könnyű győzelmeket aratni az arab fegyverek fölött, akkor alkalmasint az eddiginél komolyabban el kell majd gondolkodnia egy politikai rendezésen.

Izrael nem hisz a civil-katonai kapcsolatokban az arab világban – a Hezbollah a libanoni kormány ellernőzésétől függetlenül (autonóm módon) tevékenykedik és terrorista erőként kategorizálják. Annak esélye azonban, hogy a Hezbollaht nyugati tipusú polgári ellenőrzés alatt láthassuk, minden egyes izraeli légicsapással a nullára csökken, mert erodálja azt az ellenőrzést, amellyel a libanoni kormány valaha is rendelkezett az ország fölött. És valóban, a libanoni kormány a legkevésbé látható szereplője ennek a válságnak, nem utolsó sorban azért, mert a libanoni állam különböző, messzemenő autonómiával bíró közösségek köré épült, benne a Hezbollah-val. Ez az egyetlen út, amelyen egy libanon állam működőképessé válhat. Nem létezik egységes hatalommegosztás.

Az izraeli támadásban Schöpflin „a megelőzés egy tisztán látható elem”-ét fedezi fel, utalva rá, hogy a megelőző csapás intézményét az Egyesült Államok tette legitimmé Irakban, „bár persze sem Izrael, sem az USA nem lenne hajlandó kiterjeszteni a megelőzés jogát a Hezbollah-ra vagy bármely más, Washington számára nem elfogadható szereplőre”. A megelőzés nyílt oka Izrael eltökéltsége, hogy a Hezbollah sem most sem a jövőben nem rendelkezhet az IDF-ével megegyező katonai képességgel, ám e tekintetben Izrael nyilvánvalóan elszámította magát- véli a szerző. Mindenesetre – folytatja -, az arab világ változik és „az idő nem Izraelnek dolgozik”.

Harminc évvel ezelőtt Izrael arab ellenfelei hagyományos háttérrel rendelkeztek, nagyon gyengén képzettek voltak, nem rendelkeztek azzal a technológiai tudással, mint Izrael, és gyengék voltak a diplomácia és a politika színpadán. Ez megváltozott, hála a globalizációnak, nagy számú arab migrációjának és annak, hogy olyan képességekre tettek szert, amelyek korábban a nyugat monopóliumai voltak. Ma Libanonban, a palesztinok között és másutt gondolkodó, képzett arab káderek vannak. „A tudatlan, megbízhatatlan és irracionális arab ember izraeli imázsa rendkívüli mértékben elavult”.

Izrael monopóiuma a modernitásra a Közel-Keleten lassan, de megállíthatatlanul a végéhez közeledik és ezzel együtt Izrael kivételes státusa is a régióban és a szélesebb világban. Az az irónia ebben – hangoztatja Schöpflin –, hogy Izrael ezen modernitásra képes, kifinomult-világlátott arabok között találhatott volna tárgyalópartnereket egy olyan dialógusra, amely idővel megteremthette volna az arab-izraeli rendezést. „De az izraeliek hajthatatlanok abban a véleményükben, hogy a rendelkezésre álló arabok buták és kivétel nélkül mind rossz hiszemben tárgyalnak; ez egy olyan nézet, amelyet az (izraeli) elit számottevő része is oszt, bár messze nem mindenki. Így Izrael stratégiája a palesztinok irányában olyan, mint amely intenzív polarizálódást teremt, magával a pozitív és a palesztínokkal szilárdan a negatív végen”.

Libanon insfrastruktúrájának elpusztítása emellett a libanoni állam intézményes hatalmának (tekintélyének) tönkretételére is irányul. Kormánya tehetetlen és elszigeletnek érzi magát, miközben területét Izrael tetszése szerint támadja. Izrael ezt hasznos kimenetnek tekinti; végeredményben nagyjából ugyanezt tette a Palesztin Hatósággal, hogy utána arra hivatkozhasson, hogy nincs olyan palesztin tárgyalópartnere, amely megérdemelné ezt az elnevezést – elemez Schöpflin, aki ezután visszatér írása vezérfonalához, az általa elképzelt arab modernitáshoz.

„Megakadályozni valami olyannak a kialakulását, ami arab modernitásnak és demokráciának nevezhető – ez a tudatos vagy tudat alatti izraeli stratégia, mert Izrael otthoni legitimitásának és nemzetközi tekintélyének egy részét, ha nem is az egészet annak köszönheti, hogy a Közel-Kelet egyetlen ilyen államának nevezheti magát. Egyetlen rivális sem léphet a színre, mert akkor Izraelnek komolyan kellene vennie. Észre kell venni, hogy a Libanon elleni támadás kezdetben talán valóban a Hezbollah megfékezésére irányult, de nagyon gyorsan Libanon keresztény és szunnita területei elleni támadássá fejlődött, ami, úgy tűnik fel, azt a nézetet erősíti, miszerint Izrael valódi célja Libanon csírázó demokráciája volt, vagy azzá vált menet közben”.

Schöpflin szerint ha a világ hallgatólagosan elfogadná Libanont vagy bármely más arab államot egy legitim, modern demokráciának, akkor megerősödne a nemzetközi jogalapja a morális, politikai és potenciálisan a katonai támogatásra, egyúttal kellemetlen dilemma elé állítaná Izrael washingtoni támogatóit – el kellene dönteniük, hogy az USA demokrácia-építő retorikájához társítják-e egy kialakulóban lévő arab demokrácia támogatását avagy folytatják Izrael feltétel nélküli támogatásának politikáját.

A magyar politikus úgy látja, hogy széles történelmi értelemben a válasznak nyilvánvalónak kellene lennie – segíteni az arab demokrácia kialakulását és, a hosszú távú stabilitás érdekében, elfogadni az együttélést az instabilitásnak azzal a rövid időszakával, amely együtt jár a demokrácia irányába tett elmozdulással. Mindenekelőtt Európának nagyon erős érdeke az arab világ segítése abban, hogy megtalálja ügyei intézésének saját formáit, amelyek egyszerre korszerűek és demokratikusak, tekintve, hogy az arab világ nagyon is Európa kapujában van.

A háború opcióját választva Izrael önmaga zárt ki minden más lehetőséget, zsákutcában hagyva magát, amelyben továbbra is azt hiszi, hogy biztonságának egyetlen lehetséges garanciája saját fegyverzet- és felkészültségbeli fölénye. Továbbá, minden háborúnak vannak nem szándékos következményei – a háború csak kivételes esetben forrása a biztonságnak. Jelen esetben a Libanon elleni háborúban Izraelt egyetlen ország támogatja szilárdan, az Egyesült államok; Európa megosztott és zavarba ejti cselekvésképtelensége; az arab világ egységes és radikalizált Izrael megvetésében, amelyet, sokkal inkább, mint bármikor korábban „idegen és zavaró tényezőnek” lát a világnak abban a részében, amelyet a magáénak tekint.

Az izraeli állam azzal a „szöveggel” tartotta fenn magát – és társadalma elfogadta ezt -, hogy egy, az arab világgal folyó háborút egyfajta történelmi szükségszerűség diktálja és, hogy az erőszak az egyetlen nyelv, amit az arabok megértenek – állítja Schöpflin, akit szerint „Izraelt segíti ebben az Al-Kaida által kisugárzott erőszak és az iraki belháború, (bizonyos) arab retorika és a Hezbollah, valamint (egyes) palesztinok által alkalmazott erőszak”. Amit Izrael a jelek szerint tökéletesen nem hajlandó mérlegelni, az egy olyan politikai megoldás, amely elismeri, hogy igen is van változás az arab világban és, hogy néhány arab ellenfelét egyenlő félként lehet kezelni. Míg ez meg nem történik, Izrael saját zsákutcájának foglya marad – jósolja a szerző.

Schöpflin, terjedelmes elemzése befejező részében szélesebb látószögben is pillantást vet a válságra, mert úgy látja: az említetteken túl az izraeli támadásnak egyéb következményei is lehetnek. Szerinte kétségtelen, hogy Izrael precedensnek tekinti a 2003-as Irak elleni háborút, kérdés azonban, hogy vajon mások nem választják-e ugyanezt az utat. „Kétségkívül számos lehetséges jelentkező van erre”.

Schöpflin szerint a török hadsereget súlyosan riasztja egy fél-független kurd entitás kialakulása Irakban és, gondolja, a török katonai vezetők egy részét könnyen kísértésbe eshetnek, hogy megelőző csapást mérjenek abba az irányba. Ha – folytatja – mint várható, Koszovó függetlenné válik, Szerbiában pedig a hatalomba választják a keményvonalas nacionalistákat, akkor egy hasonló támadást ott sem lehet kizárni. Ráadásul, tűnik ki a cikkből, Oroszország is bizonyosan azon munkálkodik, hogy destabilizálja Grúziát, azáltal, hogy aktív támogatásban részesíti Abházia és Dél-Oszétia szakadár régióit; úgyhogy Schöpflin szerint érdemes feltenni a kérdést: vajon ennél tovább is megy-e.

Írása végén Schöpflin úgy összegez, hogy bár a Libanon elleni támadásra lehet úgy tekinteni, mint amelyet azért indítottak, hogy megerősítsék Izrael biztonságát, de miután a támadást gyors ütemben a libanoni állam elleni háborúvá változtatták, az messze a régión túl is visszhangzó jelentőséget kapott.

***
Schöpflin György zsidóságképéről bővebben Novák Attila írt az Élet és Irodalom hasábjain.

Schöpflin György