Hunyorogsz. Ha nem aludtál el fél háromig, azért; ha kettő tízkor ébresztett a vekker, akkor meg azért. Hányszor éltük át ezt már Viktor barátommal, a cukrászdással, akinek a tortáján a brazil futball a hab! Vagy tíz éve nézzük együtt különböző csatornákon, és rendszerint hajnalban, a brazil meccseket, hogy aztán magam reggel keveredjek haza, barátom meg lefekvés nélkül induljon az üzletébe.

Csütörtökre virradóra a dél-amerikai Bajnokok Ligája, a Libertadores Kupa fináléja volt műsoron. Abszolúte brazil meccs, akárcsak tavaly, mert - miként 2005-ben, a trófea történetében először - megint két azonos országbeli együttes jutott a döntőbe. Egy esztendeje az FC Sao Paulo és az Atletico Paranaense, ezúttal a Sao Paulo, valamint az Internacional Porto Alegre. Szerencsés a szituáció, nemcsak Brazíliának, hanem nekünk is, hiszen nem kell keresgélni az adót, a Sport 1 is közvetíti (élőben) a találkozót. Kíváncsi lennék, hányan maradtak még fenn, de felteszem, nem vagyunk egyedül. Tűnődöm továbbá azon, hogy Brazíliát egyszerűen lehetetlen "kifosztani". Több mint hétszáz futballistát importált onnan Európa - mármint a jelenlegi adatok szerint, hiszen hosszú évekre visszamenően ez a szám sokkal magasabb -, ehhez képest megint két brazil együttes mérkőzik az első helyért, ráadásul bármelyikük nyer, a klubcsapatok világbajnokságán nagyon komoly vetélytársa lesz az öreg földrész képviselőjének, a BL-győztes Barcelonának. A múlt évben a Sao Paulo győzött a klubok vb-jén, és kétségünk se legyen felőle, hogy a világelitnek méltó partnere lenne a Santos, a Cruzeiro meg még jó néhány brazil együttes, miközben azok két-három-négy évvel korábbi legjobbjai már réges-rég Európában játszanak.

De mintha nem távozna senki, a verkli ugyanúgy megy.

Illetve, nem egészen ugyanúgy.

Ma már Brazíliában is mindenekelőtt az eredmény a fontos, gondoljunk csak arra, hogy a vb-n a labda elvesztésekor Ronaldo egymaga volt elöl, s mögötte öttagú - kétlépcsős - középpályás kvintett szerepelt, "feljebb" Kakával, Ronaldinhóval és a visszarendelt Adrianóval, mögöttük meg Emersonnal és Ze Robertóval. Hasonlóképpen futballozik a Sao Paulo és az Internacional is. A fellállás egyaránt 3-5-2 - tehát nem a Brazíliában sokáig kőbe vésett 4-4-2 -, de Ricardo Oliveira, illetve Rafael Sobis mellett Leandro (nem az exferencvárosi...), valamint Fernandao csupán Totti-féle "fél" csatár, a két edző a középpályára - s főként a támadóharmadhoz vezető út lezárására - koncentrál, az "ide veszem, oda teszem" helyett kőkemény küzdelem folyik. A labda majd' mindenkihez ragad, de trükköt csak kevesen és ritkán engednek meg maguknak, a védők - ha muszáj - arra rúgják a labdát, amerre állnak. A saját tizenhatoson belül "esernyőzni" vagy "kötényezni": az már a múlt...

Nyerni kell.

A döntő első mérkőzésén - a hetvenezer nézővel zsúfolt Sao Pauló-i Morumbi stadionban - ez az Internacionalnak sikerül, mert Rafael Sobis tökéletesen fejez be két gyors kontratámadást. Edcarlos már csak szépíteni tud (1-2), a címvédő meganynyi szurkolója maga az elkeseredés. Ki gondol ott ilyenkor arra, hogy vb-kudarc ide, hétszáz "európai" légiós oda, konzerválva van a világszínvonal?

Csak mi meditálunk Viktor barátommal azon, nem vagyunk-e bolondok. (Dehogynem: a futball bolondjai.) Aztán megvigasztaljuk magunkat azzal, hogy hátha akad, aki Brazíliában kutat magyar - mondjuk: az Autonómia - csatorna után, hogy lássa a Diósgyőr-Tatabányát.

Az az igazi őrült, nemdebár?