A hagyományok ötéves háza
A Hagyományok Háza a magyar kultúra szájhagyományos részének továbbéltetője, a Magyar Állami Népi Együttes, a Lajtha László Hagyományőrző Műhely, a Népművészeti Módszertani Műhely és több más intézmény egyes részeiből tolták össze. Három önálló szakmai egységét egy gesztor típusú gazdasági hivatal szolgálja ki. Nemzeti intézménynek készült. Egy teljes kulturális terület, a hagyományőrző mozgalmak egyetlen nemzeti intézményének. A "színház" műfaját például 63 nemzeti intézmény, nemzeti színház képvisel Magyarországon, Európában egyedülállóan. Mégis minket szerveznének át, egybeolvasztanának más területek nemzeti intézményeivel. Most szólunk, amíg nem késő.
Az európai műveltség és kreativitás bizonyos részei nem intézmények és írásbeliség útján, hanem művelt hazai emberek fejében hagyományozódtak tovább. Ez a jól működő, örökölt tudásanyag hatékony pedagógiával társulva az egész világon időszerű és keresett "árucikk". Ezzel foglalkozunk mi. Ezt szeretnénk tovább éltetni. Maga a globalizáció követeli meg, hogy az emberek kreativitását, jó közérzetét, egészségét minél változatosabb módszerekkel őrizzük meg.
Az írásos kultúrának régóta megvannak az intézményei. Azok már reformálásra is szorulnak. A Hagyományok Háza viszont a felejtésre ítélt szájhagyomány visszacsatolásának egyetlen és vadonatúj intézménye, mely hosszas huzavona után jöhetett létre öt évvel ezelőtt. Tevékenységsorát már eleve úgy rakták össze az alapítók, hogy a belső munkafolyamatokban minden résztevékenység kiszolgálja és a leggazdaságosabb módon erősítse egymást. A terepmunkából, önálló kutatásokból és kutatóintézményektől nyert eredmények közvetlenül, gyakorlati szolgáltatásként értékesülnek (tanítás, kézművesoktatás, gyűjtés, adatbázisok feltárása, ismeretterjesztés, zsűrizés, tanácsadás, a civil és kisebbségi mozgalmak anyaggal való ellátása stb.), de termékeivel, előadásaival, szolgáltatásaival a Ház visszaforgatható bevételt is termel. A Hagyományok Háza épp az egy cél alá rendelt tevékenységek egy intézményben való koncentrálásával lehet nagyon hatékony.
A szájhagyomány természetesen nemcsak a parasztoké. Erről a hagyományról ma már sokkal árnyaltabb képünk van, mint korábban. Világos, hogy ez az európai műveltség része, nem csupán "népi" vagy "paraszti". Ezek a jelzők ma már szinte "kirekesztők". De az igaz, hogy ennek az európai műveltségnek a Kárpát-medencében fennmaradt részéhez, e régió kulturális történetéhez jószerével már csak a parasztság hagyományain keresztül juthattunk hozzá. Nálunk a török háborúkat követően a parasztság maradt az egyetlen olyan társadalmi réteg, amely közösségként vészelte át ezeket a századokat s így közege lehetett a hagyományátadásnak. Írásos anyag nagyon kevés maradt fenn. Az elpusztult udvarházak, kastélyok, könyvtárak gazdái is világgá futottak. Ami 400 év vallás- és polgárháborúi, függetlenségi harcai alatt nem tudott tönkremenni, azt a "proletárhatalom" gyújtotta fel, vagy hagyta széthordani 1945 után. Ezért volt fontos Kodály nemzedéke számára, hogy ezt a szájhagyományos örökséget írásossá tegyék. Az így rögzített anyag a meglévő írott emlékekkel összeillesztve remekül kiegészíti, értelmezi egymást. A helyzet kicsit hasonlít az első ezredfordulóra, amikor a liturgikus zenéről (gregorián) gondolták úgy, hogy most már le kellene írni. És akkor is majdnem egy ezredév szájhagyományos hagyatékát rögzítették a kódexekben.
Amikor ennek én is felfogtam a jelentőségét, Martin György biztatására belevetettem magam a falusi gyűjtőmunkába. Az 1970-es évek óta azon dolgozom, hogy ez a hagyományanyag az életbe is visszajusson, hogy a lerögzített szájhagyományos örökség mindenki számára hozzáférhető legyen. A magyar kultúra ritka sikertörténete, hogy az ifjúság nagy tömegei is aktívan részt vettek ebben a nagy reneszánszban. A Táncház-mozgalom az egész világ számára ismertté tette Magyarországot, a magyar tánc- és zenepedagógiát. Hogy ez a mozgalom túljutott a gyerekkorán, mutatja, hogy sikerült kiépítenie nemzeti intézményét, a Hagyományok Házát.
Ez a ház nem egyéni ötleteket, önmegvalósulásokat finanszíroz állami pénzeken, hogy rátukmálja a társadalomra, hanem a közösség által kipróbált, tartós értékeket közvetíti mindenkinek. Feladata a nagy európai régió több generáció alatt kialakított kommunikációs rendszerének életben tartása. (Beszéd, mozgás, zene. Magyarul: társalkodás).
A mozgalmi alapokról az intézményességre való átültetés az életképesség alapkérdése. A mi mozgalmunknak sikerült létrehoznia ezt az intézményt, a Hagyományok Házát.
A Kárpát-medencébe szinte minden nyugati hatás beszivárgott és elkeveredett a helyi gyakorlattal. A régió történelmi lemaradottságának egyetlen előnye a számunkra az, hogy időutazás-szerűen vonulnak föl az értők előtt a régi idők még működő zene- és táncdivatjai, az elődeinkben munkálkodó magas fokú kreativitás. Élő formában láthatjuk, amit Európa nyugati felében a historikus mozgalmak nehezen értelmezhető traktátusokból próbálnak kisilabizálni. Nekünk meg itt van begyűjtve, csak ügyesen kell értelmezni, s máris el tudjuk vezetni az általános amnéziában szenvedő Európát a saját, identitásépítésre alkalmas múltjához.
A közmegegyezéses, közös értékeket egyetlen politikai párt sem sajátíthatja ki. Ez az az oltár, amelyből tilos barikádot csinálni. A közösségnek erre az oltárára csak adományt illendő lerakni. Jól néznénk ki, ha a beszélt nyelvet próbálnák valamelyik párt számára kisajátítani. A zene és a tánc is egy nyelv, a közösség kommunikációjának eszköze. Legjobban az tükrözi egy politika valódi szándékait, hogy - üres fecsegés helyett - mennyit, és hogyan költ e közös nyelv iskoláira, intézményeire.
Sokakat zavar már a témával való foglalkozás is. Történelmi tapasztalatok indokolják ezt az óvatosságot. Tudjuk jól, hogyan lehetett elvinni a közösségi érzéseket szélsőséges irányba. Mindenki emlékszik a Kabaré című filmben arra a jelenetre, amikor egy bajor sörkertben egy népviseletbe öltözött fiatalember belekezd egy népdalba, majd egyre többen felállnak, a ritmus egyre keményebb lesz, a hangulat egyre militánsabb. E filmkockákon a szemünk előtt játszódik le, miként növi ki magát a tömegbe verődött kisebbségi érzés odáig, hogy csak mások rovására tudja megfogalmazni önmagát. A második világháború után a németek meg is itták ennek a levét. Több alkalommal előfordult, hogy sikeres németországi koncertjeim végén ledermedt a közönség, amikor arra biztattam őket, hogy énekeljünk el együtt egy német népdalt.
Ez pedig nagy baj. Nagy európai baj. Egy levitézlett politikai kurzus aljassága miatt egy évszázados hagyományanyag kerül a süllyesztőbe, s marad ki az egységesülő Európa színképéből? Mindig alávalóság, ha politikai erők rövid távú sikerek érdekében használják ki az emberek hagyománytisztelő érzelmeit. Ezt általában olyanok cselekszik, akik valójában semmit sem tesznek az emberekért, a hagyományozás továbbéltetéséért, mert úgy érzik, hogy velük kezdődik a világ...
Amikor a mi hagyományaink megőrzéséről beszélünk, akkor valamennyi "idevalósi" embernek, ennek a Kárpát-medencei régiónak az értékeiről van szó, hiszen az etnikai, nyelvi, vallási különbségeket leszámítva, e hagyományok fényében teljesen egy népnek számítunk. Igaz, a politika minden bűnt elkövetett, amit csak lehetett. De ennek sem a hagyományokhoz, sem a revival-mozgalmakhoz nincs semmi köze.
Új "ötletek" zúzták szét e hagyományosan már összeforrt társadalom alkotóelemeit. A '30-as évektől kezdődött meg azoknak a társadalmi rétegeknek a leválasztása, tönkretétele, amelyek még őrizték közös értékeinket. Először a zsidó származásúnak ítélt magyarok estek áldozatul, majd a német származásúak. Jöttek a kitelepítések, előbb az arisztokratákat, a nagypolgárokat, a kispolgárokat, az értelmiségieket, a szervezett munkásokat, végül a művelt, szorgalmas parasztságot tették tönkre. Szinte szisztematikusan ledarálták az egész társadalmat, nagyon is rövid távú hatalmi ambíciók kedvéért.
Mi nem "magyarkodunk", nem emlegetjük a "nemzet"-et. Ezt a fogalmat méltatlanul elhasználták. De az integráló légkör hiánya nagy bajokat mutat. Nagyon aggódom amiatt, ami itt most folyik. A szétaprózódás, a csoportokra bomlás, a mindenféle álidentitás keresése, a kirekesztések rendszere, a feudális anarchia rendszerbe szerveződése nem vezethet semmi jóra egy ilyen kis létszámú közösség esetében. Gazdasági létünk függ a közös érdekek egyértelmű megfogalmazásától és képviseletétől. Egy ilyen 10 milliós piac sok államban egy megye. Kínában egy város a sok közül. Nem gondolhatjuk, hogy hagyományos módon eltarthatja saját magát.
A világ több ezer évig egy elég homogén struktúrában, a termelő- és hadi eszközök meghatározta lehetőségek kereteiben élt. Most húznunk kell egy határvonalat. Egy korszak lezárult. E korszak eszközei elképzelhetetlen gaztettek lehetőségei mellett csodálatos választékot is teremtenek. "Mindent szabad nekem" - idézem szívesen Szent Pál szavait -, "de nem minden használ". Világjelenség, hogy a kultúra több szelete időtől és tértől függetlenül egyszerre hozzáférhető. A néger faszobrászattól a japán udvari zenéig minden elérhető és érdekes lehet, ha megfelelő ismeretekkel kapcsolva eljut a közönséghez. Rétegművészetek alakulnak. Ez csodálatos.
De aki nem elég művelt, nehezen tájékozódik. Óriásira nőtt a propaganda szerepe. Már áru nélkül is működik. A populáris zene bizonyos részeit nagyipari termékként adják el, mert biztosan tarol, egyszerű formái miatt. De hát a népzene is populáris zene - a populáris zene múltja! "Historikus popzene". Arról szól, hogyan kommunikálnak az emberek már évezredek óta. A beszélt nyelvünkben is számtalan hatezer éves szót használunk szemrebbenés nélkül. A zene és tánc, amely mindig kapcsolatteremtő nyelvként működött, a mai korban is összehozza az embereket. Csak a technika változik, az emberi vágyak, érzelmek nem. Ma is ugyanúgy keressük a szerelmet, a közösséget, a fiatalok ugyanúgy dübörögni akarnak, mint régen. A világzene (world music) csak egy kísérlet arra, hogy megújítsa a fiatalok számára a szórakoztató zenét. Nem kell átesni a ló másik oldalára. "Mindent szabad nekem, de nem minden használ". Erősítés nélkül is lehet zenét hallgatni, sőt művelni is... A régiek azt tartották, hogy az éneklés gyógyít... A régi zene, tánc megértése és megőrzése azért fontos, mert új, mai értékek születhetnek belőle. Tartós alapokon pedig jó eséllyel lehet építkezni. Ezért nem örülünk a képrombolásnak, könyvtárégetésnek, a hagyomány kiirtásának a kollektív emlékezetből.
A globalizáció feltartóztathatatlan és szükségszerű. Nincs értelme vele tusakodni. Igenis mindenki fel akar zárkózni, igenis, egyenjogú polgárok akarunk lenni, akár a római impérium népei. Álszent dolog lenne az ellenkezőjét állítani. (Emlékezzünk a nagy bécsi bevásárlórohamokra). A probléma inkább a műveltség fogyatkozása és a provinciális gondolkodásmód felerősödése. Vannak, akik azt hiszik, hogy jó csak külföldről jöhet, fel sem tételezik, hogy a saját hazájukban is teremhet virág. Ezért aztán, ha mégis terem, letapossák.
A művelt embernek nincs kisebbségi érzése, mert maga tudja eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Korszerű műveltség viszont csak abból építhető fel, ami a sajátunk, ami a kezünk ügyébe esik ("logisztikailag is elérhető számunkra"), s ezért el is tudunk mélyedni benne. Az emésztetlen import ellenben bennszülöttekké degradál bennünket a saját ezredéves kultúránk romhalmazain. A Hagyományok Háza által képviselt hagyományőrzés tehát nem elmaradottság, nem kirekesztés, nem nemzeti gőg, hanem a műveltséghez vezető egyik út.
Új világ készül, s Európának ezen a drága helyén, ahol ma (még) mi lakunk - Móra Ferenc 1927-ben leírt szavait idézve - "csak az a nemzet kaphat lakhatási engedélyt, amely a maga képét viselő európai kultúrával fizet érte". Ezt a képet szolgáljuk és ezt védjük.
