Operál vagy boncol

Mély altatásban, az operáció kellős közepén ült fel a beteg, és e váratlan mozdulattal a testén már felnyitott, előkészített "fészekből" kilökte a beültetésre váró vesét. Az leesett, odalett.

A történet éppoly valóságos (meg is írtuk), mint amilyen eleven volt a szocialisták keddi egészségpolitikai fellépése, amit szintén hosszú csend, hogy ne mondjuk, altatás előzött meg. Azt lehetett gondolni, tőlük mehet, vigye el az SZDSZ az összes haragot, ami egy ilyen műtéttel jár.

De a szocialisták most a teljes beültetésre váró reformcsomagot ellenjavallták, minden fontos elemét "ejtették". Az elmúlt tíz év hol alkotmánybíróságon, hol népszavazáson, hol csak a közvélemény nyomása miatt elvetélt reformjavaslatai után ez a vita a születő újabb semmi képzetét kelti fel. Ezt akarja a komplett és nagy befolyású egészségügyi szakma - kiegészítve pár százmilliárd forinttal -, ezt az ellenzék, és lelke mélyén a rendelők és kórházak csendjét féltő közvélemény is.

Ám mégis: ezen a területen kell igazán tudni, hogy vannak helyzetek, amikor operálni kell, mert ha nem mosakodnak be időben, később már a megtévesztésig hasonló mozdulatokkal ugyan, de a boncolás következik.

Ezért mintegy a beteg megnyugtatására rögzítsük: a szocialisták kontrázták ugyan az SZDSZ-t, de nem mentek szembe az átalakítás kényszerének filozófiájával. Ami bizony kegyetlen, mint egy komoly diagnózis: a gyógyítás költségei - és lehetőségei - óriásira nőttek, nincs az a költségvetés, amely bírná őket. Valamilyen féket be kell léptetni. Most, hogy a betegek tulajdonképpen a költségvetéssel, tehát a politikával állnak szemben, az orvosok pedig csak abban érdekeltek, hogy költsenek, amennyit bírnak, hiszen úgy gyógyíthatnak - a helyzet reménytelen. És minden közbeavatkozás fáj. Betegnek, orvosnak. Utóbbiak már kiabálnak is, mintha érzéstelenítés nélküli akciót szenvednének el.

A másik, inkább már magyar tünet: a páciensek totális kiszolgáltatottsága - betegségnek, hálapénz - és gazsuláció-kényszernek, esetlegességnek. Hatalmas hegyek mozognak tehát, de minden együtt van ahhoz is, hogy az orvosok a szülőszobáról megint egérrel a kézben szaladjanak ki a vajúdás után.

Csakhogy, ha valami, akkor a világ legfejlettebb országainak példái e körben meggyőzőek lehetnek: Kanadában minden ötödik kórházi orvos és minden nyolcadik háziorvos azt fontolgatja, hogy szakmát változtat, mert az egészségügy folyamatos reformja jelentősen megnehezíti praktizálásukat. Ez derült ki orvosi szövetségük felméréséből. Tehát folyamatosak a reformok, és éppen azért, amiért nálunk. Pedig Kanada szinte minden OECD-országnál többet fordít az egészségügyre. Az egyik legnagyobb gondot a várólisták jelentik. Ahogyan Nagy-Britanniában is. Az ok: a szükséges orvosi berendezések, illetve az orvosok hiánya. Ott jórészt közfinanszírozott az egészségügy. Amerikában éppen fordítva: átütő a privát erő. Hillary Rodham Clinton nemrég a New York Timesban az Egyesült Államok egészségügyében szükséges reformokról szóló írását mégis így fejezte be: "A jelenlegi rendszer tarthatatlan. A kérdés csak az, hogy mi vezéreljük-e a változást, vagy az ural minket."

A váratlanul felülő és pótvesét hullajtó beteget egyébként végül meggyógyították. Mert volt még egy beültethető szerv. De ez, ugye, nem nyugtat meg senkit?

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.