Pár cigi, pár méter, csorog rólam a víz, még mindenki vigyorog, még mindenki jól bírja. Mellém sodródik egy szőke raszta, kedélyesen szorongat egy sört, amivel nyomban meg is kínál. Ő magyar, évek óta nyomja, nem lehet kihozni a béketűréséből. Mialatt csoszogunk a többiekkel, elmeséli, hogy röpke két órát húzott le ugyanígy, míg sikerült a jegyét beváltania. Ez neki semmi, ez a tizedik Szigete, már akkor ide járt, mikor a nulladik napot még a kívül egyelőre tágasabb szellemében tarthatta meg ki-ki magának a híd túlsó partján, meg Filatorigát környékének kocsmáiban. Boldog békeidők. Nem izgatja, mi változott, azt mondja, a Sziget az olyan, amilyen, mindig kicsit más, nem zavarta, mikor anno becsomagolták a kisszínpadokat, sem az egyre több külföldi, sem más. Kérdezem a legújabb újdonságról, az ottalvós, otthonalvós karszalagokról. Azt mondja, baromság, de ez van. Irány a kijelölt kemping. Bő fél órába telik, mire sikerül minden biztonságin átverekednünk magunk, bár verekedésről szó sincsen. Szinte baráti hátizsák-lapogatás, ha csempészőbb kedvemben lettem volna, azt hozok be, amit akarok, mert csak attól szabadítanak meg a közegek, amit a srácok kezében látnak. Sőt, az egyik biztonsági őr épp a kollégája lelkét ápolta, aki már így az elején nekikeseredett, mennyire hülyék az emberek. Jó, jó, csak ne egymások vezessük le. Nem akarok belegondolni, hogy akkor kint... mindegy, már bent vagyunk, neki is lódulunk a szokott csapáson, arra, amerre mindig, amolyan magyar módra, töketlenkedve, hogy merre is az arra, hol az a nyavalyás kemping. Az infosátorból programfüzet, aztán uccu neki újdonsült cimborámmal. Megyünk messze, túl a civil falun, túl, túl mindenen, egészen a világzenei színpadig, amitől balra terül el a kies kemping. Már éppen megrohannánk, jó sok a fa, még több a sátor így kettőkor, mikor megcsörren a haver telefonja. Az egri barátai azok. Azonnal magukhoz rendelik, a bikához. Nézek hülyén, de kedves a kölyök, mondja, hagyjam a kempinget a francba, menjek vele. Ugyanis azt mesélik a barátai, hogy a kijelölt kemping nem azt jelenti, hogy máshol nem verheted fel a sátrad, csak éppen az védett, egyébként ugyanúgy felhúzhatod bárhova máshova is. Ez új. Jó tíz perc múlva megérkezünk a mechanikus jószághoz, amit egy csapatnyi egri ifjú üzemeltet. Bemutatnak, körbeszeretnek, sőt sátrat vernek nekem. Van már nekem is őrzött lakhelyem. A srácok barátságosak, mesélnek. Javarészt a snow-boardos élményeikről, versenyekről, meg a gördeszkapályáról, amit nemrég hoztak létre az egri Egál klub mellett. Mind huszonévesek, főiskolások, vagy épp kevéssel utána, kevés pénzzel, annál nagyobb lelkesedéssel nyomják a metált és hajszolják körbe a bikát. Most, hogy meglett önjelölt és árnyas rezidenciám, csapok is egy kört a hazaérkezés örömére. Egyelőre elég durva. Mindenütt munkagépek, markolók, teherkocsik tolják-lapogatják a homokot erre-arra. Száll a por, a keréknyomok még vendégmarasztalók, ha beszáradnak, nyaktörők lesznek. Inkább a betoncsapáson megyek tovább, ott csak kamionokat kell kerülgetni. Nézelődöm, mi van nyitva, úgy tűnik, a sülthús-gyárosok a legfelkészültebbek, meg egy-két póló- és bigyóárus. Nem akarok bigyót, sört akarok. Ehhez így délután még elég messze kell menni, túl a muzsikáló présházon van a legközelebbi sörcsap, de ha minden kötél szakad, a kicsi szupermarket már vár minden jóval. Ha már ilyen szerencsésen mellémentem, megnézem magamnak a kempinget is. Fura. Fák, sátrak, és kellő gyaloglás után a Duna menti földúton vécék. Ez minden. Ha már földutat találtam magamnak, nem nyugodtam, amíg végig nem mentem rajta. Azt a büdös mindenit. Félóráig meneteltem, tíz perc után már a kempingen kívül, a kies folyóparton, a még kiesebb erdőben. Sehol, semmi. Mondanám, hogy a madár se jár, de ez erős csúsztatás. Mindenütt vannak sátrak, a Duna mellett, eldugott partszakaszon, meredek alján, ahová még egy antialkoholista túrázónak is bajos lesz lejutnia, ha leszáll a koromsötét éjszaka. Mert a földút mentén sehol egy lámpás. Időnként szembe-szembe jöttek velem, mindenféle nyelveken ékesszóló embergyerekek, magyar megint egy se. Ezt megint nem értettem. Olyan helyen bóklásztam, öles kátyúkat kerülgetve, ahol 12 év alatt sose, a külföldiek meg első blikkre ezen az ösvényen kommandóznak. Hol ér véget az út? A bejáratnál. Meglep? És a titok nyitja? A magyarok zsigerből elmennek a kirakott térkép mellett, a külhoniak meg ügyesek. Mondjuk rajtam az se segített volna, ha megállok térképet böngészni, amilyen érzékem van a dologhoz. El is kullogtam a megszokott csapásaimon, vissza a bikámhoz.