Aki szenzációt keres ebben a könyvben, az valószínűleg csalódással teszi le, amikor a végére ér. Igazi történészi szakmai munka ez, amely nem a szenzációs leleplezéseket tekinti céljának. Nem kapunk új információkat a pártállamot kiszolgáló magas vagy kevésbé magas rangú egyházi méltóságokról. A könyv a hírszerzés egy különleges területét mutatja be.

1967-ben - szovjet ösztönzésre-nyomásra - kezdték kiépíteni a megfelelő belügyminisztériumi szervek az Állami Egyházügyi Hivatalon belül azt a hírszerzési egységet, amelynek külföldi egyházi központokról - elsősorban a Vatikánról - kellett volna információkat gyűjtenie. Az új szervezet a Világosság fedőnevet kapta. Mindössze három esztendeig működött több-kevesebb sikerrel. A laikus olvasó számára úgy tetszik, hogy az egyházügyi hivatalba beépített emberek legkomolyabb eredménye az volt ez idő alatt, hogy sikerült megtudniuk: az 1956-ban a budapesti amerikai követségre menekült Mindszenty bíboros Róma számára is egyre nagyobb tehertételt jelentett. Egy információjuk szerint például a prímást 1969-ben vatikáni megbízással meglátogató osztrák bíboros-teológussal, Franz Königgel, annak számára sértő módon csupán angolul volt hajlandó tárgyalni, noha - miként a hírszerzők kiemelik - az amerikai nagykövet feleségével mindig németül beszélt.

A Világosság-rezidentúra történetét feldolgozó kutatók - Szabó Csaba és Soós Viktor Attila - ugyanakkor nagyon érdekes feladatra vállalkoztak. Könyvükben szociológiai térképet adnak az egyházügyi hivatalba telepített hírszerzőkről. Ebből kiderül, hogy olyan emberekről van szó, akik szociális gyökereikből eredően hívei a rendszernek, és ellenségei-ellenfelei a szocializmussal valamilyen módon szembenállóknak, így az egyház(ak)nak. Történetszemléleti nézőpontból nagyon is fontos, hogy terítékre kerüljenek ilyen kérdések is. Meg azért is, amit a mű előszavában Várszegi Asztrik minősít fontosnak: a könyv és a benne közölt kordokumentumok célja, hogy a "kiengesztelődést szolgálják".

Új Ember Kiadó 170 oldal, 2100 Ft