Lila Downs most már büszkén viseli mexikói származását, ez azonban nem volt mindig így. Az amerikai filmes professzor apa (Allen Downs) és mexikói mixték indián énekesnő anya (Anita) lányának fiatalsága a kettős identitásban való vergődésben telt. A mexikói Tlaxiaco-ban született 1968-ban, Oaxaca államban, itt töltötte kisgyermekkorát, iskoláit azonban Kaliforniában végezte, ahol édesapja nevelte. Tizenhat éves volt, amikor Allen Downs szívrohamban meghalt, Lilának évekig tartott feldolgoznia szeretett apja halálát.

Érettségi után visszatért édesanyjához Mexikóba, ahol szembesülnie kellett országa irigy és kirekesztő oldalával: jóképű, délceg fehér apa és alacsony, bronzszín indián anya gyermekeként Lila azt személyesítette meg, amit sok mexikói egyszerre gyűlöl és mégis annyira szeretne elérni, legtöbbször reménytelenül. Szomszédai "a kis indián lányának" csúfolták, háza falán "jenki, eredj haza" graffiti díszelgett - Lila számára zavarodott és nehéz időszak volt ez. Újra Amerikába ment, hogy egyetemre járjon, tanulmányait azonban egy időre megszakította, és hozzácsapódott a Greatful Dead zenekart kísérő hippi-kommunához. ’Deadhead’-ként, sokszor mosdatlanul, szakadtan járva az országot egy időre megfeledkezhetett identitás-problémáiról ("mintha levetettem volna a bőrömet" - mondta később). Két év múlva tért csak vissza tanulmányaihoz.

Bár már 8 évesen mariachi-kat énekelt, és énekből és antroplógiából diplomázott a Minnesota Egyetemen 1991-ben, sőt egy időben még operaénekesnek is készült, sokáig nem vállalkozott színpadi fellépésre. Meghatározó erejű élménye volt a 90-es évek elején, amikor fordításra kezébe került néhány halotti bizonyítvány, olyan fiatalemberekéi, akik sikertelenül próbáltak átszökni a mexikói határon. Ekkor érezte először úgy, hogy zenében kell elmondania, amit érez: Ofrenda (Felajánlás) című első dalában az ő történetüket énekli meg. Ebben az időszakban kezdett el Oaxaca-ban helyi együttesekkel zenélni, különböző bárokban lépett föl - itt akadt rá az ott turnézó Paul Cohen New Jersey-i származású jazz-szaxofonos, aki azóta is társa mind a zenében, mind magánéletében. Két kazettát adtak ki, melyből a második, az "Azuláo: En Vivo con Lila Downs" című koncertfelvétel egy dalával egy philadelphiai szavazáson elvitték a Legjobb Eredeti Latin Jazz szerzemény díját. Ettől fogva "beindult a szekér". Lila Downs 1999-től 2006-ig öt nagylemezt adott ki, folyamatosan növekvő szakmai és közönségsikerrel.

A La Sandunga (1999) - melyen a 94-ben született Ofrenda is hallható - még az útkeresés lemeze, három saját szerzemény mellett számos tradicionális dallal és feldolgozással. A spirituális, átszellemült Tree of Life (2000) zenéjében saját kulturális és zenei gyökereit fogalmazza meg, a lemezen nagy szerepet kapnak az ősi mexikói indián nyelvek: Lila náhuatl, zapoték és mixték nyelven is énekel egy-egy dalt.

Harmadik, Border - La Linea (2001) című albuma már harcos véleménynyilvánítás. Angol, spanyol és maja nyelvű dalaiban figyelme ismét a mexikói-amerikai határzóna kultúrája felé fordul - amit saját, kettős identitása szimbólumának is érez - a lemezt a mexikói határon átszökni próbált és odaveszett emigránsok lelkének ajánlotta. Az albumon számos nagyszerű dal (a nyitó Mi Corazón Me Recuerda vagy a balladisztikus La Martiniana) mellett néhány sajátos feldolgozás is található. Így például Woody Guthrie "This Land Is Your Land" című dalának csak refrénjében idézett, megrázó átirata, amelyben Lila a maga módján még rappel is, vagy a sokak (például Nat King Cole, Doris Day, a Cake, Geri Halliwell sőt Törőcsik Mari) által is elénekelt "Perhaps, perhaps, perhaps" című Osvaldo Farrés-dal. (Jelzésértékű lehet, ahogy ez utóbbiban a kimondottan közönséges hangon, angolul elkezdett ének hogyan csap át azonnal lágy és érzékeny stílusba a spanyol szövegre való átváltáskor.)

A lemez sikere és Lila növekvő népszerűsége nyomán az énekesnő felkérést kapott Julie Taymortól a Frida című film néhány betétdalának előadására, köztük a legnépszerűbb "Burn it blue" duettjére a brazil Caetano Velsa-val. A film óriási siker lett, Elliott Goldenthal Oscar-díjas filmzenéje Lila pályáját is magasabbra lendítette.

Egyik legismertebb, és saját maga által is legalább 3 verzióban elénekelt dala, a La Llorona talán itt a filmzenében "üt" leginkább. La Llorona mitikus asszony, alakja évszázadok óta számtalan formában bukkan fel a mexikói folklórban. Kísértete sírva-jajongva járja Mexikó folyóvölgyeit, gyermekeit keresve, akiket őrült rohamában saját maga fojtott vízbe.

"Mintha egy kicsit meghalnék, valahányszor a ’La Llorona’-t éneklem, olyan sokat jelent ez az embereknek - mondja a dalról Lila. "Olyan, mint egy szerelmes dal a halálhoz." Megesett, hogy koncert után a közönségből sokan odamentek hozzá, együtt sírtak és ölelgették egymást.

2004-es negyedik lemezén, az Una Sangre (One Blood)-n még tovább lépett a zenei stílusok és kultúrák vegykonyhájában. A már védjegyének számító mexikói tradicionális zenét afro-kubai és brazil ritmusokkal, hip-hop hangzással, reggae, sőt gospel hatásokkal keveri teljesen egyéni, lírai eleggyé, ráadásnak újabb mexikói dialektusokat (purepecha és trique) is megszólaltatva a dalokban. Zeneileg újrafogalmazva az olyan ősi népdalokat, mint a "La Bamba" vagy "La Cucaracha", visszaadta azok eredeti vadságát és fenségességét.

Ötödik lemeze, a La Cantina (2006) a korábbiakhoz képest talán kissé populárisabb tradicionális elemekből építkezik, kevésbé kísérletező, Lila éneke kevesebb hangszínt vonultat föl, sokszor szinte végig azonos, sötétebb, "füstös" hangon dalol - a lemez azonban rendkívül élvezetes, teli igazi "fülbemászó slágerekkel". A La Cumbia del Mole-ból megtudjuk például - a biztonság kedvéért mindjárt angolul és spanyolul is -, hogyan készítendő Mexikó egyik legnépszerűbb mártása, a mole, amely egyébként egy fűszeres, édeskés vagy chilis kakaómártás, amivel a főtt vagy sült csirkehúst öntik le, és melynek titkaiba a Lila honlapján fent levő ínycsiklandó videóban is betekinthetünk. Az albumon a fado és a mariachi mély érzelmei mellett a cumbia és más vidám mexikói folkritmusok váltakoznak, és az egész lemezt végigbolondozza Flanco Jimenez derűs harmonikája.

Lila Downs egyik legfőbb előadóművészi erénye: hangjának ezerszínűsége. Hol operaénekesi magasságokat ostromol (érdemes megfigyelni, milyen álomszerű hanggal indítja mindjárt legelső lemezét), hol boszorkányszerű, rekedtes hangon göcög, olykor finom áttetsző, néha kimondottan érzéki búgásból hirtelen fejhangra vált... Legfőképpen azonban erős, temperamentumos, bátor hangon énekel, imponáló és szakmailag támadhatatlan technikai magabiztossággal. Lila színpadi megjelenése is lehengerlő: hosszú hollófekete haja és tűzvörösre rúzsozott szája (más sminket nem is használ) ragyog színpompás mexikói népviselete fölött (kedvelt öltözéke a huipil nevű ujjatlan tunika), színes szalagokkal és tradicionális ékszerekkel díszíti magát. Dalainak karaktereit intenzíven, mély láttató erővel éli meg és játssza el, színpadi mozgásának repertoárja az önfeledt bolondozástól a katartikus mozdulatlanságig minden tónusra kiterjed. (A KCRW Rádió honlapján hosszú élő rádiófelvétel látható vele.)

Jelenlegi zenekara összetétele híven leképezi a zenéjére is jellemző "pán-amerikai" jelleget: new jersey-i szaxofonos férjén kívül brazil gitárosból, chilei ütősből, paraguayi hárfás-hegedűsből és new yorki basszerosból áll, számos alkalmi kísérőzenész mellett. Zenéjük észak- közép- és dél-amerikai stílusok sajátos és izgalmas elegye: mexikói cumbia, klasszikus ranchera, mariachi, keringő, bolero, és nem utolsósorban tradicionális folkdalok keverednek többek között jazz, rap, hip-hop és reggae hatásokkal.

Lila Downs mára magabiztosan viseli mexikóiságát, tudatosan és látható, sőt túláradó örömmel építkezik folklórja kincseiből. Hazájának afféle kulturális nagykövetének is tekinthető, éppúgy mint nagy művészelődje, a bevezetőben már emlegetett emblematikus festőnő, Frida Kahlo. Érdekes elgondolkodni azon, vajon ezek a bátor, tehetséges és temperamentumos művésznők mennyiben járulnak hozzá Mexikó (el)ismertségéhez és kedvező megítéléséhez: Frida egykori házát ma zarándokok ezrei látogatják, képeit csodálják, Lila lemezeit milliók hallgatják, zenéjére táncolnak, próbálják ki a mole-t, keresik meg a térképen Oaxaca államot, ámulnak el a kimondhatatlan ősi indián népek nevein... A szigeti koncert, reméljük, még közelebb hoz bennünket Mexikó évezredes gyökerű, színes és virágzó kultúrájához.

(nol)

Lila Downs