Thomas Friedman, a New York Times kolumnistája nemcsak a globalizáció élharcosa, hanem a liberális héják egyik vezéralakja is. Május végén még kitartott amellett, hogy amíg vannak irakiak, akik az életüket kockáztatják a demokrácia védelmében, addig Amerika nem hagyhatja őket magukra.

De ma már kénytelen elismerni, hogy Irakban polgárháború dúl, és legfőbb ideje kidolgozni a rendezett visszavonulás tervét: „A Bush-csapatnak sohasem volt A-terve, most legalább egy B-tervvel előállhatna.”

A fáradhatatlan publicista annyira azért nem csüggedt el, hogy mindjárt ne kezdje kidolgozni a B-tervet. Bosznia példájára hivatkozik. Nemzetközi békekonferenciát kellene összehívni minden érdekelt ország részvételével. Egyfajta föderális államszervezetet kellene létrehozni. S az egészet egy nemzetközi haderőnek garantálni.

„De ahhoz, hogy egy ilyen konferencia létrejöhessen – írja Friedman –, az Egyesült Államoknak valószínűleg deklarálnia kell, hogy ki akar vonulni. Az irakiak, az arab országok, az európaiak és a kínaiak csak akkor fogják komolyan venni az iraki rendezés dolgát, ha úgy gondolják, hogy ha mi tényleg kivonulunk, az az ő érdekeiket is hátrányosan érinti.”

Friedman jól tudja, hogy ebben az elgondolásban egy kicsit túl sok a ha. Az igazi mondanivalója inkább az, hogy amíg az amerikai hadsereg Irakban van lekötve, addig az Egyesült Államok tehetetlen az iráni atomfenyegetéssel szemben.

„Igen, Irán megfékezésének – Friedman a hidegháború kulcsszavát, a „containment”-et használja – az lenne a legjobb módja, ha sikerülne igazi, síiták által vezetett demokráciát létrehozni Irakban, és ezzel leleplezni a teheráni áldemokráciát. De a második legjobb megoldás az, hogy kivonulunk Irakból. Mert annál nincs rosszabb, mint amit Irán szeretne. Hogy csak legyünk ott, lőtávolságon belül, ha csapást kell mérnünk az iráni atomfegyverekre.”

Thomas L. Friedman