Magyar akadémikum
Vajta Gábor druszám letette a saját garasát a magyar akadémia körüli kavargásban (A hagyományok őrei, június 17.). A cikk személyesebb részeit most ne bolygassuk, ne feszegessük, vajon mit szól a dán királynő heves vérű magyar lovagjához, aki hazamenne, és... Hanem ami a mondandója velejét illeti: a magyar akadémiát mint létezési jogát elvesztett képződményt bemutatni, azt nem akarom szó nélkül hagyni. Ha már egyes politikusaink felfedezték a nemzeti közmondáskincset, kövessük példájukat: ne öntsük már ki a gyereket a fürdővízzel! És ezzel kapcsolatban idekívánkozik néhány további gondolat is.
Egyfelől, kedves Gábor, kedves magyar földijeim: ki mondta nektek, hogy egy ország tudománya a Nobel-díjaktól fénylik? Ki mondta, hogy a Nobel-díjakból egyenesen következik a szabadalmak sokasága, no meg hogy azokat valaki hasznosítsa, pénzzé tegye, és abból a kicsi, de remek országra dőljön a bőségszaru áldása? És ha igen, akkor mihez kezdtek Kertész Imrével? Az ő értéke a megnövekedett szerzői jogdíjak adóhányada? Azután: nincsen matematikai, sem ökológiai Nobel-díj, sőt növénynemesítési sincsen. Ők akkor most mind azonnal adják vissza a levegőt a vegyészeknek, orvosoknak, mérnököknek (apropó, mérnöki Nobel-díj sincs...)? Szóval hogyan is állunk ezzel a készpénzre fordítható nemzetközi elismeréssel? Itt kell megemlíteni azt is, hogy a tájékozatlanok félrevezetése, ha úgy teszünk, mintha az idézettségi statisztikák megbízhatóan mérnék a tudományos teljesítmény értékét - nem beszélve az azokat közlő kutató kiválóságáról! Ez nem annyira egyértelmű, mint amennyire a hozzászólások sugallják.
Másfelől: ugyan ki csempészte be a köztudatba, kedves feleim, hogy az "elit" szitokszó? Itt, északon, egy norvég író szatírájában született az egyformaságot kigúnyoló törvény, az ún. "Jante törvénye" (Jantelov). Ezek szerint te ne gondold, hogy akárkinél is különb vagy, hogy akárkit is akármire meg tudsz tanítani stb. Itt, az egyenlőség, a demokrácia honában kigúnyolják, hogy mindenkinek egyformának kell lennie, és a kiugrókat méretre kell szabni. Nem az ilyesfajta egyenlőség miatt lettek sikeresek az északi országok, akármennyire is rokonszenves ez az egyenlőség - a törpe embereknek... Lehet az elitet nem szeretni, és van köztük sok nehezen szerethető ember - de elitre szükség van, ez az egészséges társadalom tartozéka. Na persze az is, hogy ettől nem nyílik ki a (pénzügyi) bicska a demokraták zsebében... És az elit nem az ország leggazdagabb embereiből áll.
A magyar akadémia ugyan nem téveszthető össze a Nobel-díjasok galériájával - de... DE: a magyar akadémia nem is ostoba, csak a maguk érdekét néző emberek gyülekezete. Vannak köztük olyanok, akik nekem személy szerint kedvesek, mint az ókorkutató (tehát felesleges?) Ritoók Zsigmond, akit büszkén vallok kedves tanáromnak. Van olyan, akivel termékeny vitákat lehet folytatni, melyek során nem kell mindig egyetérteni, mint a zoológus (nem szabadalmaztató) Papp Lászlóval; meg olyan, aki más területen dolgozik, ilyen a molekuláris biológus Venetianer Pál (ó, bár ne nyilatkozna oly gyakran a genetikailag módosított szervezetek környezeti kockázatairól!). E teljesen szubjektív példákkal csak azt akarom illusztrálni, hogy ez nem az én akadémiám, ahol csak azok vannak, akiket én szeretek. Ezek az emberek nem teljesítmény nélkül kerültek a magyar akadémia tagjai közé. Vannak kivételek, de a többség igenis rászolgált a tagságra. Az MTA-ra szükség van, és ha halkan hangzottak is el az érvek, melyek ezt bizonygatni igyekeztek, érdemes meghallgatni őket. Egy országnak szüksége van tudományos elitre, és ezt így vagy úgy, minden ország elismeri. Az sem járható út, hogy tiszta lappal kell indulni, és újraalapítani az Akadémiát, úgymond "igazi" akadémikusokkal - itt-ott már próbálkoztak ezzel. A Föld ugyan nem horpadt be, de érezhetően azóta sem forog gyorsabban. Nem tudok olyan országról sem, amelyik üstökösszerű fejlődését akadémiája radikális megtisztításához köthetné. Nem igazán értem tehát a hevületet - én csak irigységet, érdekharcot, a szűkös javak újraelosztásának követelését hallom a zajok mögött. Nem erre volna most szükség. Akadémiai reformra, arra igen - de nem az Akadémia lefokozására, majd fölrobbantására.
Messziről jött kutató vagyok én is, tíz évet dolgoztam Új-Zélandon. Kis ország, ezért is érdemes figyelni rá, mihez kezd ez az ország a tudománnyal. Az 1990-es évek elején eluralkodott ott is a "tudomány a gazdaság szolgálatában" szemlélet. Egy év alatt átszervezték a valamikori Tudományos és Ipari Kutatási Minisztérium (Department of Scientific and Industrial Research, DSIR) alá tartozó intézeti hálózatot. Nosza, szolgálja a tudomány az ipart, le a senkinek nem kellő kutatásokkal! Ha kell a kutatás, akkor meg is fogja fizetni a majdani, reménybeli alkalmazó. 1992-93-ban a kutatók kb. 30 százalékának útilaput kötöttek a talpa alá. Az újjászervezett kutatóintézetek semmilyen alaptámogatást nem kaptak, mindent pályázatokból kellett megszerezniük. A pályázatok 1-3 évesek lehettek. A teljesítmény szabadalmakkal, jogdíjakkal és tudományos közleményekkel lett mérendő. A kutatóintézeteknek megszabott (8-10 százalékos) profitot kellett befizetni a kincstárba (ezért az év elején a pályázatok összegének 10 százalékát félretették, betették a bankba, év végén visszautalták). A kutatás nagyjából összeomlott. Nem utolsósorban azért, mert egy beküldött kézirat és megjelenése között még ma is átlagban több mint egy év telik el - tehát az éves szerződést nyert kutatási téma eleve lehetetlen helyzetből indult. Aki tudott, külföldre ment, vagy muszájból kutatási vállalkozó, tanácsadó lett. A megmaradók a korábban talált ötleteket váltották rövid távú projektekre, amíg ezek ki nem merültek.
Hosszú távú, "hiábavaló" kutatás híján elapadtak az ötletek, a kockáztatni nem merő kutatók középszerű, érdektelen és alig hasznosítható (!) eredményeket produkáltak. A kormányzat rájött, hogy ez így nem megy. Először felemelték a pályázatok minimumát kettő, majd három évre, a maximumát pedig ötre. Az intézetek az elnyert pályázatok öszszegének 10 százalékát kapták alaptámogatásként. Ma ott tartunk, hogy 5-10 éves pályázatok vannak, nagy intézeti konglomerátumokkal - a rendszer nem tökéletes, sőt messze nem az, de felismerték: az alapkutatás, a "jelenleg nem kifizetődő" kutatások, melyekből egyetlen szabadalmat sem adnak be, a jövő szabadalmainak zálogai.
Sztálin egyszer hazája, Grúzia állami filmgyárába látogatott. Egy oldott hangulatú beszélgetés során így fordult az igazgatóhoz: - Hány filmet is készítettek maguk az elmúlt évben? - Hát, olyan ötven-egynéhányat... - Na és tegye az elvtárs szívére a kezét: hány volt ezek közül igazán jó? - Háát, talán három. - Na, akkor jövőre csak azt a hármat kell elkészíteni!
Nos, ostobaságot mondott-e Sztálin elvtárs? Az új-zélandi, némileg kései felismerés szerint igen. Hát, Kóka Miniszter Úr, Ön mit gondol? Igaza volt Sztálinnak?
A szerző tudományos főmunkatárs,
Danish Institute of Agricultural Science
