Hadd kezdjem Nádas Péter szép, bölcs, általam mégis mélyen problematikusnak érzett mondatával. "Nem nagyon tudok elképzelni olyan önvizsgálatot, amelyet a másik ember vizsgálatával kezdtem el" - olvassuk az 1992-es Szegény, szegény Sacha Andersonunkban. Az esszé a Stasi irattárának megnyitásáról és ennek megítéléséről szól, benne az Emlékiratok könyve írója a saját megkísértését is elmeséli, és arra a következtetésre jut, amelyet az idézett mondat sugall: önnön lelkiismeretével mindenkinek magának kell elszámolnia.

Azóta sok minden történt, a magyar ügynöktörvény felemásra sikeredett, sem egyértelmű igent, sem egyértelmű nemet nem mondott, és így szerencsésen összekuszálta a dolgokat. Én olyan országban élek, amelyben a törvények nem felemásak, hanem alig minősíthetők, s amelyben a Megéneklünk, Románia fesztivál szervezője, Adrian Paunescu, a demagóg költő, aki valósággal ontotta a hazaffyas verseket, ez a moral insanity tehát nagyvonalúan megbocsátott a román költészet egyik nagy öregjének, mikor kiderült, hogy ez utóbbi jelentett, és éppen róla.

Az ilyen gyomorforgató történetek miatt mondanám, hogy elvileg bármennyire egyetértenék Nádas mondatával, az ügynökdossziékat illetően mégis tiltakoznom vagy inkább küzdenem kell vele. Próbáljuk csak végiggondolni, mi lett volna, ha Románia megnyitja a Securitate irattárát. A demagógra és a nagy öregre egyaránt fény derül, de mindkettő megvédheti önmagát, és a megbocsátás gesztusa nem válik sem üressé, sem szánalmassá, sem undorítóvá.

Én sem tudok elképzelni olyan önvizsgálatot, amelyet a másik ember vizsgálatával kezdtem el, de minden jel szerint a leleplezett ügynökök többsége nagyon is el tudja képzelni ezt. És mindig vannak olyanok, nem is kevesen, akik alig várják, hogy együtt érezzenek velük. Ami megint nem lenne baj, ha a mindenkori szolidarizálók nem próbálnának maszatolni, s nem igyekeznének a kétségtelen erkölcsi hiányt a szintúgy kétségtelen művészi érdemekkel "lenullázni". Vagy ami még kétségbeejtőbb, az emberiekkel. Ma sem felejtem a döbbenetet, melyet akkor éreztem, amikor Spiró György cikkét olvastam Luzsnyánszkyról, aki nem ártott senkinek, de használt mindenkinek és főleg mindennek. (Spiró György: Könyvkritika. A Luzsnyánszky-dossziéról. ÉS, 2005/1.) Eszembe jutottak mindazok a frázisok, amelyeket kivétel nélkül minden lelepleződött ügynök vagy ezek prókátora hajtogat, feltolult bennem az "ügy" mindenáron való szolgálatáról értekezők fölényeskedő erkölcsisége, és szomorúan fejeztem be az olvasást. Nem, ezek az emberek nem a saját lelkiismeretük vizsgálatáért iszapbirkóznak olyan rendíthetetlenül, és ha mégis, hát úgy biztos nem segítünk lelkük mentésében, hogy "barátságból" másról kezdünk beszélni, mint amiről beszélnünk kellene.

Az ügynökügyek miatti felháborodásom másik oka: a legtöbben elsiklanak Esterházy Péter Javított kiadása fölött, figyelmen kívül hagyják az ebben elvégzett erkölcsi gyászmunkát, mintha még ez az irtózatos és felemelő gyötrődés sem kötelezne senkit semmire. Aki felületesen gondolkodik, azt mondhatja, Esterházy nem a saját léleksötétjével nézett szembe, valójában azonban nyilvánvaló, hogy édesapja ügynökmúltja nagyon is önvizsgálati kérdés az író számára. Még mindig hivatkozhat mindenki a kommunizmus különös kísértéseitől, zsarolásaitól és fenyegetéseitől önnön hitéig és álhitéig mindenre? Szerintem nem. A Javított kiadás olyan mérföldkő a kommunizmussal való elszámolás történetében, mint 1968. Aki addig hitt, akkor annak is a valóságra kellett volna ébrednie. Aki Esterházy művéig lapított és maszatolt, a kötet megjelenése után annak is a tükörre kellett volna merednie.

Harmadszor a mentegetődzések szülte erkölcsi zűrzavarra hivatkoznék. Akik a lelepleződött ügynököket akarják tisztára mosni, azok azt javasolják, fogadjam el, hogy ők is áldozatok, és éppen olyanok, mint akikről jelentettek. Hadd idézzem Kis Jánost, akinek szavaival, mint a kettős állampolgárságról történő szavazás idején, most is egyetértek: "Szabó István áldozat volt. De nem ugyanolyan áldozat, mint azok, akik nem írtak alá és ezért hátrányt szenvedtek, vagy azok, akikről a jelentései szóltak. (...) Aki jelentéseket írt, még ha ártalmatlanokat is, részese volt a megfélemlítés gépezetének." (Kis János: A szembesítés gyötrelmei, február 4.)

Nem, a mindenkit egy erkölcsi kalap alá vevő ajánlatot nem lehet, nem szabad elfogadni. És nem azért, mintha nem is lenne hőbb vágyunk, mint hogy ítélkezzünk nehéz idők szerencsétlen áldozatai felett. Hanem azért, mert lassan minden szó elveszti értelmét. Áldozat, besúgó, gazember - mit jelentenek, ha az, aki a vonat elé vetette magát meghasonultságában (mint az erdélyi Szabédi László), éppúgy áldozatnak minősül, mint aki "jól jelentett", aki "rosszul jelentett", mint aki megszervezte, hogy a jelentéstevők jelentsenek, vagy aki semmilyen értelemben nem cselekedett semmi látványosat, csak élt, ahogy tudott? Kártékony diskurzus működik, amely előbb a zsarnokság mindenkit bepiszkító mechanizmusairól beszél, aztán egy váratlan és logikátlan fordulattal hősiességgé emeli a mechanizmusokba való beilleszkedést. Nem lehet mindenki Antigoné, hallom olykor ilyen-olyan beszélgetésekben. Nem is várta el senki, hogy mindenki Antigoné legyen. De az talán nem túl nagy kérés, ha tudni szeretnénk, ki nem volt az, és ki volt az mégis, minden mechanizmus ellenére. A kétségbeesett mondat logikátlan logikája persze mégiscsak érthető. Ha nem volt Antigoné, ha Antigoné szerepét nem osztották ki, akkor a Kreónét sem oszthatták - illetve, fordítva, kizárólag Kreón lehetett, s őrült parancsainak végrehajtását senki sem tagadhatta meg. A zsarnok működtette gépezet, mely a zsarnokot működtette. Mindenki szem a láncban, mondja az ilyenkor hervasztóan egységes magyar közélet, mely egy olyan költőt idéz szent áhítattal, aki kétségtelenül szem volt a láncban (hiszen Illyés kétségtelenül sokkal inkább támogatott volt, mint tűrt, s ezen belül kellene szemügyre venni, mennyit használt és kinek ártott), s akinek példaképe egy olyan költő, aki a szabadságért halt meg. Ez utóbbi kapcsán a mentségkeresők büszkén hajtogatják, hogy a magyar irodalomban esztétikum és erkölcs, erkölcs és esztétikum soha nem vált s így nem is választható külön. Tabuizált állításukat határesetekben úgy forgatják, ahogy nekik hasznos. Illyéssel, Sütővel, Szabó Istvánnal és másokkal kapcsolatban senkinek nem merülhet fel kételye, mert ők jelentős alkotók. Ugyan mi köze lenne a rangos teljesítménynek ahhoz, hogy ki miként döntött sötét pillanatokban? - ezt a kérdést az örök (ön)védelmezők nem teszik fel.

Nemrég egy Pest-Kolozsvár vonatúton hallottam egy újabb méltatlankodást éppen Sütő András kapcsán. Miért vele kellett kezdeni? Miért az volt a legfontosabb, hogy ő hozzájárult Földes László esztéta pártból való kizárásához, szellemi mellékvágányra tereléséhez? Miért egy hetilapban? Miért...?

Azt hiszem, itt már tényleg csupán ez a furcsán lebegő miért a fontos. Egyrészt a kutatást nem lehet nyolckötetes opusokkal kezdeni. Másrészt ki legyen az első, a "jobb első", aki inkább megérdemli, hogy lebukjon? Miért menekül a szembenézés elől az, akinek drámáiban a szereplők erkölcsi elvekről szavalnak?

Mi tagadás, egyetlen szempontból egyet lehet érteni a felháborodottan tiltakozókkal. Ha a posztkommunista Magyarország és Románia idejekorán megnyitja az ÁVH, illetve a Securitate irattárát, akkor a probléma mintegy önmagától megszűnik. Akkor a közösségi fájdalom pillanata után talán a közösségi tisztázás időszaka is eljön.

Mert (és talán ez a legjobb érv, melyet Nádas Péter gondolata ellenében fel lehet hozni) olyan mondatokat, mint amilyent ő leírt, csupán egy felnőtt társadalomban lehet általános igazságokként kezelni. Tudjuk, a magyarországi közélet ebből a szempontból éppúgy gyerekcipőben jár, mint a romániai. Egyik sem azért utasította el az irattárak megnyitásának ötletét, mert megértette Nádas állítását, horribile dictu, mert az írót megelőzően rátalált. Nem. Mindkét társadalom azért küzdött és küzd olyan kétségbeesetten a megnyitás ellen, mert jobban szereti a szőnyeg alá söpört frusztrációt és a csöndben dolgozó lelkifurdalást vagy a fröcsögő kompenzálást, mint a vállalt szembenézést. Így a besúgók nyugodtan mondhatják, hogy ők tulajdonképpen áldozatok, a verőlegények nagylelkűen megbocsáthatnak azoknak, akiket hülyére vertek, a valódi áldozatok pedig, habár erre van még esélyük, maradhatnak azzal a furcsa érzéssel, hogy rosszkor születtek rossz helyen.

A szerző kolozsvári újságíró