- Ugye megkérdezhetem, miért esett rám a választás?

- Nem is tudom. Tíz százaléknak mennie kell.

- De melyik tíz százaléknak?

- Ezt hogy érted?

- Annak-e, amelyik lógatja a lábát? Vagy amelyik lélektelenül, ötlettelenül végzi a munkát. És zokszó nélkül végrehajtja a parancsokat.

- Tudod, hogy nem így megy - vonta félre a főosztályvezető Hajas Károlyt, akivel együtt kezdtek a hatvanas években egy dunántúli állami gazdaságban. - Igyunk egy kávét, én fizetek.

Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz a büfében. Amikor beszélni kezdett, a főosztályvezető régi dolgokat idézett.

- Emlékszel, amikor jöttek a japánok?

- Hajaj - felelte Hajas Károly. - Tanítottam őket tojást nézegetni.

- Azt akarták tudni - nevetett föl kényszeredetten a főosztályvezető -, melyikből lesz tyúk, s melyikből kakas.

- El is lesték gyorsan - felelte Hajas. - Nem volt az olyan bonyolult.

- De mi volt a titka? Tapintással jöttél rá?

- Nem egészen.

- A súlyát érezted?

- Közel sem.

- Hát akkor mi volt ez az egész?

- Már magam sem emlékszem.

- Ne viccelj. Amit egyszer az ember megtanul, nem felejti el.

- Így van - mondta mosolyogva Hajas. - Ne kínlódj tovább. A trükköt nem árultam el senkinek. Veled sem teszek kivételt.

Kínos volt a helyzet, mert Hajas azon volt, hogy megtudja, egészen pontosan miért, s milyen indokkal teszik ki.

- Hallhattál róla, kiadták - próbálta elütni a választ a főnök.

- De mi a konkrét indok? Mit fogtok írásba adni, amikor a kezembe nyomjátok a papírt?

- Ha nagyon akarod, éppen megmondhatom - felelte kávéját kortyolgatva a főosztályvezető. - A korod miatt kerültél föl a listára.

- Nocsak.

- Az a megegyezés született, hogy 35 év alatt senkit nem teszünk ki. Azok fognak elmenni, akik közel vannak a nyugdíjhoz. Így jön össze a tíz százalék.

- Nem számít a szakmai fölkészültség sem?

- Számít, de nem most.

Evvel a beszélgetés véget is ért. Az 56 éves Hajas Károly bólintott, megkapta a választ. Annyit jegyzett meg - minden különösebb ingerültség nélkül -, hogy huszonegy évnyi minisztériumi szolgálat után másképp is alakulhatott volna a sora. Ezután kihörpölte kávéját, fölállt, odalépett a pulthoz, vett magának füstölnivalót, és kisétált a térre.

Nyugodtan lépdelt, ismert úton járt. Betért kedvenc italmérésébe, megitta szokásos kisfröccsét. Köszönt azoknak a szoborszerű alakoknak, akik öt éve, tíz vagy tizenöt éve mindig ugyanott, ugyanabban a sarokban vagy ugyanabban a pózban ülnek. Megnézte a falra kiszögezett, sárgult fotókat, megállt egy régi bajnokavatón készült csapatkép előtt. A kép tetején Fradi-embléma virított.

- Mi újság, Karikám? - vágta hátba egy kopott öregúr.

- Semmi különös, Gazsi bá.

- Novákékat hiába lesi - mondta az öreg -, azok az idők nem jönnek viszsza, nekem elhiheti.

- Nem is azért nézem - felelte Hajas Károly. - Inkább ezeken a maiakon tűnődöm.

- Hja, Karikám, ami nem kell, kidobják.

- Úgy gondolja, Gazsi bá?

- Olyan ez, mint a lomtalanítás. Látja, ott, szemközt, a házunk előtt azt a jó öreg Szaratov hűtőszekrényt? A mienk volt. De aztán mégse kellett.

- Elhasználták? - kérdezte Hajas Károly.

- Egy frászt - felelte az öreg nevetve. - Az volt vele a baj, hogy sokat fogyasztott.