A háborúk okai és természetük az utóbbi másfél évtizedben jelentősen megváltozott. A döntő újdonság a XIX- XX. századhoz képest, hogy a hadviselés területén megtört az állam monopóliuma. Miközben az államok közötti háborúk száma nagymértékben csökkent, a magánháborúk száma ugrásszerűen megnőtt. Már a múlt század 90-es éveiben zajló háborúk túlnyomó többsége sem államok közötti háború volt. A háborúk döntő többsége szuverén államok (legtöbbször a globális világrendszer parancsadó helyei) és a békéjüket, biztonságukat, érdekeiket közvetlenül fenyegető állam alatti vagy államok közötti magánszervezetek, gyönge államokat megszálló, "túszul ejtő" "privatizáló" kriminális és/vagy terrorista hálózatok, kiskirályok, ópiumbárók, ilyen-olyan sejkek, hadurak ("warlords"-ok) között folyt és folyik.

A háborúk okaival foglalkozó Hamburgi Kutatóközpont adatai szerint 1999-ben csak a háborúk 9 százaléka felelt meg a háború klasszikus modern definíciójának, 41 százalékukat a fennálló rendszer elleni háborúként, 32 százalékukat szeparatista háborúkként határozták meg, a fennmaradt 18 százalék jellegét pedig nem lehetett egyértelműen definiálni. Annak, hogy a háborúk egyfelől - eszközhasználati módjukat tekintve - totálissá váltak, másfelől privatizálódtak, lett egy igen drasztikus következménye: a háború áldozatainak összetételében minőségi változás történt. Az első világháború áldozatainak még 90 százaléka a frontokon harcoló katona volt, és csak 10 százalék volt civil. A második világháborúban ez az arány már - és nem csupán a "fajelmélet" jegyében iparszerű alapossággal megszervezett náci népirtások következtében, hanem mert hadszíntérré váltak a nagyvárosok és a falvak is - kiegyenlítődött az arány, a civil veszteségek nagysága megközelítette, egyes országokban jelentősen meg is haladta a katonai veszteségekét. 1999-től pedig az arány megfordult: a döntően nem államok között zajló háborúk halottainak és sebesültjeinek 80 százaléka a polgári lakosság köréből kerül ki.

A háború az államok kezében csak végső eszköz, ultima ratio lehet. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmánya még ilyen minőségében is csak agresszió esetén ismeri el jogosnak, mint a természetes önvédelem végső eszközét. Egyébként a háborút (és a háborúval való fenyegetést) a béke elleni bűncselekménynek minősíti, amit meg kell akadályozni vagy meg kell előzni. Ebben az értelemben legitim minden háború ellen (vagy háború megelőzésére) ENSZ-felhatalmazással, nemzetközi jóváhagyással indított "háború", pontosabban fegyveres erőszak-alkalmazás.

Innen nézve nem kérdés, joga van-e Izraelnek az önvédelemre, és ezt a jogát most, hogy Libanon területén háborút indított az ellene agressziót elkövetett Hezbollah katonai erejének szétzúzására, nemigen vitatta egyetlen állam, még az arab államok többsége és a világszervezet sem, jóllehet az önvédelmi háború megindításához Izrael nem kért és nem is kapott előzetesen nemzetközi jóváhagyást (Ehud Olmert egyenesen kijelentette: "Izraelnek nincs szüksége engedélyre, hogy megbüntesse a terroristákat". )

A kérdés tehát nem az, joga van-e Izrael Államnak az önvédelemre azokkal szemben, akik létében vonják kétségbe, és agressziót követnek el ellene. A kérdés az, mit jelent az önvédelem? Jelentheti-e, mondjuk totális megtorló háború indítását a másik állam területén berendezkedett terrorszervezet ellen, ha az erről a területről agressziót követ el, s ha sem az illető szuverén állam (a libanoni állam), sem nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU) nem képesek (nem is igen igyekeznek) megakadályozni ezt az agressziót, nem rendelkeznek eszközökkel e terrorisztikus szervezet lefegyverzéséhez, eltűrik gyors növekedését, elhatalmasodását a szuverén államon és folyamatos terrorakcióit egy másik szuverén állam ellen. Miben állhat katonailag az agresszióra adott válasz? Meddig mehet el önvédelemben egy megtámadott ország? Milyen eszközök bevetéséig, milyen arányú válaszcsapásig, milyen kockázatok és áldozatok vállalásáig? Különösképpen pedig: meddig mehet el egy másik, szuverén ország területén a vele szemben kétségkívül agressziót elkövetett és állami létének megsemmisítésére szövetkezett terroristák üldözésében és megsemmisítésében? A másik ország milyen mérvű lerombolásáig? Nemzeti vagyonának, infrastruktúrájának milyen mérvű elpusztításáig? Főként pedig meddig mehet el a katonai válaszcsapás során az illető ország lakosságának - zömmel ártatlan, a terrorszervezet által megzsarolt, túszként kezelt, élőpajzsként használt civileknek - okozott szenvedések figyelmen kívül hagyásában? Meddig kalkulálhat ezekkel a szenvedésekkel - természetesen az érintettek és nemzetközi instanciák megkérdezése nélkül - úgy, mint "szükséges árral", melyet a háborús káosz megszüntetéséért, saját (és egyben a térség) biztonságáért és békéjéért fizetni kell?

Senki nem vitatta, még a közel-keleti arab államok többsége sem, hogy a Hezbollah provokációja és agressziója elégséges ok egy olyan katonai ellencsapáshoz, amely a dél-libanoni határsávot megtisztítja a Hezbollahtól, ha már erre sem a libanoni kormány (és reguláris hadserege, mely mind ez idáig teljesen intakt maradt a véres eseményekben, ezzel is bizonyítva, hogy csakugyan nem államok közötti háború zajlik), sem pedig nemzetközi erők nem voltak képesek és nem voltak hajlandóak. De az, hogy "Izrael támadást indít a Hezbollah ellen - mint Tony Blaire közelmúltban lemondott külügyminiszetere Jack Strow egy londoni muszlim lapnak adott és Blaire Izrael melletti kiállását élesen kritizáló interjújában mondta - nem jelentheti azt, hogy légi csapásokat mérhet Libanon civil lakosságára".

De hát - mondhatnák és mondják is erre és más hasonló barátságtalan kijelentésekre méltatlankodva az izraeliek - ki akar itt légi csapásokat mérni Libanon civil lakosságára? Minek néznek minket? Mi kizárólag a Hezbollahra és infrastruktúrájára akarunk légi csapásokat mérni, hogy felszámoljuk agreszszív katonai potenciálját, amellyel fenyeget és támad minket, s amellyel - a Hamasszal karöltve - lehetetlenné akarja tenni a közel-keleti békét. Olyannyira nem kívánjuk a libanoniakat bombázni - mondhatnák Strow-nak a megbántott izraeliek -, hogy még fel is szólítjuk őket odafentről, hagyják el a körzetet, a lakóházat, a kórházat, ahol bombáznunk kell, kell, mert pontos értesülésünk van róla, hogy a szóban forgó objektumok - házak pincéi, garázsai, alájuk fúrt titkos alagutak - a Hezbollah vezérkarát, fegyvertárát, rakétáit, fegyvereseit rejtik. A probléma csak az (és ez a kontaktus nélküli hadviselés általános problémája), hogy ahol szüntelenül potyognak a digitalizált pontossággal célba vett objektumokra az okos bombák, ott hullanak a buta civilek.

Az okos bombák nem azért ölnek meg annyi civilt, mert nem oda mennek, ahová küldik őket, vagy mert eleve civilek ellen vetik be őket, hanem azért, mert a célpontok állandóan elmaszatolódnak, összekeverednek más pontokkal, a civil bagázs folyton belemászkál a képbe, a célkeresztbe, ott lábatlankodnak a megsemmisítendő célpont körül. Pedig megmondták nekik! Megüzenték, megírták, könyörögve kérték őket! De ők nem, nem és nem! Nem hajlottak a jó szóra, nem figyelmeztek az intésre. Az is lehet persze, hogy nem hallották meg, vagy túl későn jutott el hozzájuk lakónegyedük, házuk katonai szempontból elkerülhetetlen megsemmisítésének híre. Esetleg épp aludtak, ittak, ettek, ágyban henteregtek, tették, ami kell, vagy merő véletlenségből, netán csak kíváncsiságból jártak arra, eltévedtek, vagy magatehetetlenek és nem tudták arrébb vonszolni béna tagjaikat. Aztán ott vannak a konok hülyék, akik nem akartak elmenni saját házukból, nem tudták otthagyni megszokott környezetüket, értékeiket, javaikat. Végül pedig sokakat talán épp a terrorszervezet tartott vissza, nem hagyta, hogy elmeneküljenek, sőt, kifejezetten azt akarták, leljék csak halálukat a romok alatt, ők meg, az agresszorok, a gyilkosok az előásott holttestekkel a kamerák előtt tetszelegve, vádlón Izraelre mutathassanak.

Nos, a precíziós fegyverek csakugyan végtelenül intelligensek (az okos bombákat másként "intelligens bombáknak" nevezik, alighanem ők alkotják a bombák népének értelmiségét), az embereknél minden bizonnyal intelligensebbek (nem nagy kunszt, persze!), de annyira mégsem intelligensek, hogy különbséget tegyenek elpusztítandó katonai objektum és nem-katonai (civil) objektum, megcélzott lakóházak, garázsok, kórházak, iskolák és a bennük élő vagy körülöttük tébláboló emberek között. Talán! Egyszer! Majd! Ha az ostoba emberek végtelen ostobaságukban - hiszen a haladás e téren sem ismer határt! - kifejlesztik a még ennél is okosabb bombát, amely leérve előbb okosan körülnéz, tájékozódik, elbeszélget az emberekkel, meghallgatja érveiket, méltányolja panaszaikat és kéréseiket és végül így szól hozzájuk: "állj már odébb egy kicsit édes fiam, mert majd felrobbanok!", vagy fel sem robban, hanem visszaszáll ura és parancsolója karjára, mint a vadászsólyom vagy egy angyal, és közli vele, hogy sajna, nem robbanhatott fel, mert tele volt hülye civilekkel a pálya, nos, akkor! talán! majd! egyszer szóba jöhet végső eszközként az okos bombák hajigálása, alkalmazható lesz önvédelemként a kontaktus nélküli hadviselés ilyen-olyan hadurak, maffiavezérek, vallási tébolyultak, terrorista szektavezérek, zsarnokok véres agressziójával szemben. Persze, ha a bombák ennyire intelligensek lesznek, akkor talán nem is lesz szükség emberekre, vagy ha lesznek még emberek, akkor bombák fogják majd le szemrehányóan kezüket, ha az fegyverhez nyúlna, és a háború rút szokása ("the habit of war") egyszer s mindenkorra végetér. De mi legyen addig? Addig mindenesetre meg kell tartóztatnia magát az agresszió áldozatának (kicsinek és nagynak) az okos bombák mégoly pontos hajigálásától, minden kontaktus nélküli hadviseléstől, mert ezzel többet árt, mint használ, több értéket pusztít el, több vétlen embert öl meg, mint amennyit megvéd. Persze, csak merő véletlenségből. A Véletlen Országában azonban nem lehet a véletlenre hivatkozni.