Ez a Messiás nem azért hamis, mintha nem tudna valóbantársadalomfordító folyamatokat elindítani, felerősíteni. Hanem azért,mert "könnyű álmot" és "édes ébredést" ígér, azt az illúziót kelti,hogy a technokrata rövidítések mögötti pénzösszegek maguktól fognakegyrészt a mi zsebünkbe, másrészt az optimálisan hasznosuló területekreés projektekbe kerülni. Ez azonban csalfa, vak remény, hiszen akülföldi példák sem egyformák: az európai uniós fejlesztési pénzekfelhasználása - modernizációs, társadalomalakító hatás szempontjából -jelentős szórást mutat. Vannak olyan, a már-már szürreálisan pozitívpéldák, mint Írország, és vannak olyan országok, mint Görögország,amelyek csekély hatékonysággal használták fel, hosszabb távontékozolták el ezeket a forrásokat. Ebben az értelemben a magyartársadalom történelmi döntések előtt áll.

Történelmi, mert valószínűsíthetjük, hogy a következő európai költségvetésre, 2013-ra maga az unió is átalakul, és aligha nyílnak meg még egyszer ilyen fejlesztési támogatások az akkor már nem is annyira új tagállamok előtt. Másfelől társadalmi döntésről van szó, és ez nem valamiféle pillangó hajkurászását jelenti. Bár az épp aktuális kormány felelőssége megkerülhetetlen e fejlesztési tervek megfogalmazásában és végrehajtásában, de valójában a "modernizációs kihívásra adott magyar válasz" a komplex intézményrendszer valamenynyi szereplőjének közös teljesítményvektora lesz; a városok, régiók, kistérségek, vállalatok, egyetemek, kutatói szféra, szociális intézmények; egyáltalán, mindannyiunk kollektív teljesítményéből áll majd össze. A messianisztikus retorika igazi veszélye az, hogy azt a kezdeményező, önálló és kreatív attitűdöt lohasztja le az emberekben, ami e pályázati szerkezetben a siker előfeltétele.

Egy további probléma az NFT-Messiással, hogy miközben a 8-10 ezer milliárd forint számunkra, egyszerű halandóknak irdatlan összeg, ez évente nagyjából a GDP 3-4 százaléka között mozog. A társadalmi modernizáció, a várva várt paradigmaváltás szempontjából nem szabad elfelejtenünk, hogy pl. Kína 15 éve 10 százalék körüli GDP-növekedést produkál. Ezzel egybevetve talán még világosabb az, hogy az NFT-s támogatások pusztán esélyt, lehetőséget jelentenek. Akármilyen nagynak is tűnik ez az összeg, eltűnhet hagyományos struktúráink feneketlen zsákjaiban. Valójában társadalmilag is érzékelhető hatást akkor várhatunk tőle, ha ezek a támogatások nem jóléti kisegítőkként és presztízsprojektekben öltenek majd testet, hanem olyan befektetéseknek segítenek, amelyek hosszabb távon is sikeresek lehetnek. Világosan kell látnunk, bár 10 ezer milliárd forintból ugyan jó néhány család megoldhatja az életét, de az országot nem lehet rendbe tenni belőle. Arra nyújt esélyt ez a csinos összeg, hogy olyan projekteket kezdeményezzünk, amelyek életképességük esetén egy normálisabb, élhetőbb világot hoznak majd el Magyarországra.

Ha elfogadjuk a fentieket, vagyis hogy a következő két-három év számtalan egyéni és intézményi döntéséből áll majd össze, és ez fogja meghatározni, hogy milyen fejlődési pályán halad majd Magyarország a következő évtizedekben, akkor nem árt végiggondolni, hogy milyen alapvető hibákat lehet elkövetni általában problémák megoldásakor. Ennek végiggondolásában sokat segíthet Jared Diamond nagy sikerű Összeomlás (Collapse) című könyve, mely különböző korok és kultúrák közötti barangolásra csábít, épp azt a kérdést vizsgálva: mitől van az, hogy míg egyes társadalmak képesek jó döntéseket hozva túlélni, mások alkalmatlannak bizonyulnak az alkalmazkodásra, és képtelenek a túléléshez szükséges helyes válaszok megtalálására? Számtalan esettanulmányából és történetéből kirajzolódik néhány számunkra is fontos, általánosan is érvényes sajátosság.

Diamond szerint a hibás csoportdöntéseknek négy oka lehet:

1. Ha nem sikerül időben megérezni egy probléma születését.

2. Ha nem sikerül észlelni egy már kialakult problémát.

3. Ha a már felismert problémákat mégsem próbálják megoldani.

4. Ha a probléma megoldására tett kísérlet sikertelen.

Számunkra nyilvánvalóan a harmadik csoport a legizgalmasabb, és a negyedik a legkevésbé - de haladjunk sorjában.

A problémák nem észlelésének - részben okozásának - egyik leggyakoribb oka, hogy korábbi élmények, hasonló tapasztalatok híján általában teljesen érzéketlenek vagyunk, illetve "jobb esetben" téves analógiákat gyártunk egy adott problémára. Klasszikus példa a rókák és a nyulak betelepítése Ausztráliába az 1800-as években, melynek során a telepesek és a helyi adminisztráció kifejezetten tudatos és áldozatos munkával irreális károkat okozott a növény- és állatvilágnak, illetve önmaguknak egyaránt - terméketlen sivataggá változtatva egy földrészt. De hasonló hiba lehet például bármilyen közigazgatási reform manapság, amely nem veszi figyelembe, hogy az e-közigazgatás alapvetően alakíthatja át hivatal és állampolgár viszonyát.

A már kifejlődött problémák észre nem vételének talán legérdekesebb esete a trendvakság. Ebben az esetben a lassú, de egyenletes trendet elrejtik a hektikus föl-le ingadozások: a politikában például a napi csatározások nagy zajában nehéz kivenni, hogy egy társadalom értékszerkezete, mélystruktúrája átalakul. Ez nagy bajba sodorhatja azokat a politikusokat, akik egy korábbi értékrend tabuival, szótárával és gesztusaival próbálnak operálni.

A legtöbb rossz társadalmi döntés forrása azonban az, hogy gyakran hiába sikerül előre látni és érzékelni a problémát, mégsem próbálják megoldani ezeket. Ennek lehetnek racionális, és nem racionális okai.

A "racionális viselkedésről" leszűkítő értelemben beszélünk. Ebbe a kategóriába az abszolutizált önérdeken, önzésen alapuló cselekedetek tartoznak, amelyeknek tehát a lényegi elemük, hogy a társadalmilag helyes döntés azért nem születik meg, mert egyesek így járnak jobban. Az NFT 2 tehát felveti a benne szerepelők önkorlátozásának, együttműködésének kérdését. E szempontból eléggé aggályos az az utóbbi időben gyorsan terjedő népi játék, amelynek lényege, hogy egy pályázaton, közbeszerzésen vesztes fél azonnal megtámadja a döntést, illetve a nyertes pályázatot. Ez, felteszem, a döntéshozási mechanizmusok és döntéshozókkal szembeni bizalomhiányból fakad. Ennek a bizalomnak a megteremtése kulcskérdés.

Világos, hogy a politikai elitnek és a médiának az a passziója, hogy már egy marhapörkölt rendelését is a jobb-bal törésvonal mentén képes csak értelmezni, nem segíti e bizalom kialakulását. Nyilván tragédia lenne, ha egy projekt azért kapna támogatást egy esetleges háttéralku nyomán, mert baloldali vagy épp jobboldali. Ha nem érvényesül majd a minőség elve, illetve a potenciális teljesítményeket állandóan delegitimálja majd a politikai hisztéria ("aki egy projektet elnyer, az nyilván komcsi/fasiszta") akkor az NFT 2 inkább csak csalódást és frusztrációt fog majd gerjeszteni. Mert sok projekten sokan sokat fognak nyerni, de alighanem többen lesznek azok, akik több pályázatukkal sem nyernek. Ha erre hagyományainknak megfelelően összeesküvés-elméletekkel és a gyűlölet spiráljával válaszolunk, az ellehetetleníti az egész folyamatot: e játszmák konstruktív lejátszásához ezért egyszerre fontos az átlátható döntéshozatal és az ép eszű közeg. A tűzzel játszik az, aki ezt nem látja be - bár ez nem szokta visszatartani a nyilvánosság szereplőit attól, hogy kiszolgálják a populizmust.

A "nem racionális viselkedés" alapvetően a rugalmatlansághoz köthető, melynek lényege, hogy nehezen válunk meg olyan dolgoktól, amelyekbe már rengeteg energiát beleöltünk Ennek gyakori formái (okai) a tradíciók, az erkölcsök és a vallás, illetve tulajdonképpen általában az érzelmek. Montanában például képtelenek a bányászásból, favágásból, farmerkedésből eredő súlyos károkat megszüntetni, mert hagyományosan ezek a tevékenységek a montanai gazdaság - és így a helyiek identitásának - az alapjai: nélkülözésük több mint nehézkes. A nem racionális döntések más formái még a különböző tömegpszichózisok (mint például a "tulipomania" 1634-1636 között Hollandiában, melynek csúcspontján egy amszterdami palota árát is meghaladta egy-egy ritka tulipánhagyma ára) és a csoportgondolkodás (a kételyek és a kérdések elnyomását leíró jelenség).

Végül nem kizárt az sem, hogy minden erőfeszítésünk és jó szándékunk ellenére nem tudunk megoldani egy problémát: a feladat meghaladhatja képességeinket, a megoldás lehet megfizethetetlenül költséges, illetve próbálkozásunk lehet elkésett vagy túl kevés. Ezen utóbbi lehetőségekkel most nem kell foglakoznunk - ha elhinnénk azt, hogy a magyar társadalom ma nem hozhat jó döntéseket, e cikknek sem lenne semmi értelme.

A rossz döntések mezői mellett ott van a jó döntések által nyújtott "menedék" is, a stagnáló és hanyatló társadalmak mellett ott vannak a sikeres és felemelkedő nemzetek. Az e két külön világhoz vezető útkereszteződésben nem könnyű helyesen dönteni. Az emberi, intézményi döntések mindig csak a tágabb kulturális, gazdasági, politikai és természeti kontextus fényében nyerik el valódi értelmüket. Ez igencsak drámai terhet rak mindazok vállára, akik ezzel a viszonylagossággal képesek szembenézni. Ugyanis ha hűségesek is vagyunk a döntések alapját jelentő értékeinkhez, akkor sem az a helyzet, hogy jó és rossz között kell választanunk. A tragédiai helyzet alapja az, hogy igazán nagyszerű értékek is a legrosszabb megoldásokhoz vezethetnek.

Erik, a viking vezér, 984-ben telepedett le Grönlandon. A következő háromszáz évben a mintegy 5000 fős viking kolónia tagjai rendkívül hűségesek maradtak korábbi életformájukhoz: településeiken kemény munkával keresztény templomokat emeltek, állattenyésztésből, elsősorban marhatartásból éltek - igaz, ez felemésztette minden erőforrásukat, így a további kalandozásokról le kellett mondaniuk. Amikor azonban a XIII. században az éghajlatváltozás az eredetileg is szűkös legelőket lényegében felszámolta, sorsuk borzalmas fordulatot vett. Mint ezt a jégbe fagyott maradványok bizonyítják, előbb lassan felélték tartalékaikat, majd már az újszülött borjúkat is megették, aztán saját kutyáikat kellett elfogyasztaniuk, míg végül éhen haltak - az egész közösség eltűnt a föld színéről. A legkülönösebb az, hogy a jégbe fagyott maradványok, intakt szeméthalmok között egyáltalában nem találtak hal-, cet- és fókacsontokat - miközben a közelben élő inuit indiánok, akikkel a vikingek közeli kapcsolatban álltak, lényegében ezek halászatából éltek. Ebből a kutatók azt valószínűsítik, hogy a vikingek valamiféle kulturális tabu alá vonták az egyébként lenézett indiánok táplálékait és szokásait. Saját szokásaikhoz, értékeikhez maradtak hűek - szó szerint mindhalálig.

Nem azért idéztem e történetet, mert szeretnék belépni abba zártkörű klubba, amely a magyar nemzethalált vizionálja. Épp ellenkezőleg, mivel ez a história az értékek viszonylagosságáról szól, lehetőséget ad arra, hogy kilépjek az értelmiségi közbeszédből, amely könnyedén ítéli el, feddi meg és minősíti a magyar társadalom magatartását, döntéseit és értékeit a rendszerváltás után, a kádárizmusban, Rákosi, Szálasi vagy Horthy alatt, vissza Ferenc Józsefig és tovább. Ha elfogadom azt, hogy a lényegi dolgok az életvilágban történnek, és csak iróniával kezelhetők, akkor nem ítélkezhetek afelett, amit ez a szféra produkál. De az vállalható állítás, hogy az életvilágban leülepedő mindennapi tudás értékei alakítják az életünket és végső soron a történelmet - és ezek az értékek néha jó irányba visznek, néha meg nem. (Vannak korok, amikor egy [sok] korsó sör mellett üldögélni a legderekabb dolog, de vannak olyan helyzetek, amikor ugyanez csak szomorú életekhez és túlhabzó melankóliához vezet.) Ha sikerül a saját életvilágunk átalakítása, úgy, hogy túlsúlyba kerüljenek a konstruktív, az energiákat gerjesztő, kreatív folyamatok, akkor van remény. Ahhoz hogy most, a hamis Messiással találkozva jó döntést hozzunk, a minket körbevevő világ megértése és a helyes értékválasztás együtt jelentik jó döntéseink legfontosabb előfeltételét.

Bemutató