Budapesti határesetek
Közhelyszámba megy: Budapest működtetésének és fejlődésének legfőbb gátja, hogy a város 23 kiskirályságból és egy nagyhercegségből áll, mert a kétszintű önkormányzati rendszer miatt a kerületek egyenrangúak a városházával, és mindegyikük csak a város egy részéért felel. Sok bába között pedig elvész a gyerek, az egész városnak nincs egy gazdája, minden hatóság a kerület vagy a saját hatáskörének határaira hivatkozik, amikor a felelőst kell megnevezni. Egyes utcák páros vagy páratlan oldala néha mintha nem is a másik kerületben, hanem egy teljesen másik országban volna; mások az előírások, mások a szabályok, mást lehet és mást nem. A városlakó legfeljebb füstölöghet magában, és szidhatja az illetékest, már ha tudja, ki is az.
Az összesen négyezer kilométer hosszúságú úthálózat negyede például (némi leegyszerűsítéssel, 99 százalékos találati pontossággal, ahol BKV-járat közlekedik, vagy amelyik út többsávos) a fővárosi önkormányzat kezelésében van. Vagyis ha nem jön a busz, vagy kátyúba hajtunk az úton, és hevesebb vérmérsékletűek vagyunk, emlegethetjük a mindenkori főpolgármester felmenőit. Kivéve ha mellékutcában ragadt gödörbe a kocsi. Ilyenkor a kerületi polgármestert átkozhatjuk magunkban. Ha elégedetlenek vagyunk, mert ugyanolyan földúton lehet hazajutni, mint amelyen nagyapáink is jártak szekérrel, a kerületi önkormányzatot kárhoztatjuk, hiszen a főváros kezelésében egyetlen centi szilárd burkolat nélküli út sincs.
Ha végre nekilátnak az utca újraaszfaltozásához, és emiatt órákig tart be- és kikecmeregni a városba vagy a városból, ugyancsak a főpolgármesterre gondolva anyázhatunk, de eszünkbe juthat a hat közül a városüzemeltetésért felelős helyettese is. Ha viszont tojással vagy kővel dobálnánk meg az útfelújító munkásokat - ahogy azt több helyen tették -, amiért éjszaka is törik az aszfaltot, már nem a fővárosra, hanem a kerületre haragudhatunk, mert ők engedélyezik az éjszakai munkavégzést. Ha elönti házunkat a Duna árvízkor, ugyancsak a városháza felé fordulva rázhatjuk az öklünket, mert az árvízi védekezés az ő feladata, ha viszont elütne minket a parton egy terepjárós duhaj, a kerület felelősségét firtathatjuk, mert neki kellene betartatnia a behajtani tilos szabályt.
A koszos, félhomályos, éjszakánként menekültszállásra hasonlító aluljáróban baktatva a fővárost korholhatjuk magunkban az áldatlan állapotokért. A lakótelepi parkban naponta újratermelődő szeméthegyen elborzadva felvethetjük a főváros felelősségét, de szidhatjuk a fővárosi közterület-fenntartókat is, amiért nem teszik a dolgukat. Ha kutyapiszokba lépünk, a hanyag gazdán túl a fővárosi közterület-felügyelők miatt is elkomorodhat a tekintetünk, kivéve ha az adott kerületnek saját felügyelete van, mert akkor ők is felelőssé tehetők a közterületek mocskáért. (Persze csak akkor, ha fővárosi kollégáiknak nincs hatáskörük intézkedni az adott városrészben, mert a felügyeletek fel is oszthatják egymás között a kerületet.)
Vannak a városnak olyan pontjai, ahol összeérnek a határok, és jaj annak, aki épp a vonal mellett lakik. A Moszkva téri kerülethatáron - három kerület és a főváros tulajdonolja a tér különböző részeit - a lakóknak például az egyik kerülettől kell engedélyt kérniük, ha felújítanák a potyogó vakolatú homlokzatot. Ha a felújítás során felállványozzák a házat, a járda elfoglalása ügyében viszont már egy másik kerületi polgármesteri hivatalhoz kell fordulniuk (persze csak akkor, ha a mellékutca járdájáról van szó, a fővárosi kezelésű út elfoglalásánál ugyanis már a városháza az illetékes).
Persze nincsenek könnyebb helyzetben az arra járók sem. Ha például valaki elbotlik a tér közepén, a metrómegálló előtti retkes, töredezett aszfalton, mielőtt valami cifrát mondana az illetékes felmenőiről, jó, ha tudja, hogy a II. kerület közigazgatási területén fővárosi tulajdonú, de a BKV használatában lévő területen esett hasra.
Ezek után a legtöbb embernek még a káromkodástól is elmegy a kedve.
