Pedig ebből a produkcióból lehetett volna. Nehéz hétköznap este bármilyen pozitív hatást kiváltani élőszóban előadott bloggal. Mégis, miért gondolta a miniszterelnök, hogy különleges oka van a megszólalásra? Olyan, amilyen egy műsorváltoztatást is indokol?

Azt akarta, megértsék, mit akar. Költőibben kifejezve: meg akarta állítani a szavakat, amelyek egyre gyakrabban szembemennek vele.

Nem járt sikerrel.

Az derült ki, hogy most más a belső ritmusa, mint az országé. Ő egy több hónapos kampányrohanásból pillanatnyi szünetet sem tartva ráfordult a megszorítások és reformok hónapjaira, kanyarban gázt adott. És tegnap, mivel szabadságra ment, úgy gondolta, előbb még összegzi, ami történt. A "nép" viszont egyelőre csak kapkodja a fejét, az emberek még csak várják az új áfás árakat, az emelt gázszámlát, a magasabb járulékkal terhelt fizetést, s fél füllel hallják, hogy vizitdíj lesz... Kevesen lehetnek abban az állapotban, hogy fogékonyak volnának az Új Magyarország fejlesztési terv átbeszélésére. Szóval, az adást emiatt kár volt megszakítani.

Persze, a kormányfő nemcsak azért érezhette úgy, hogy szólnia kell, mert szabadságra indult, hanem azért is, mert az új közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az emberek meglehetősen értetlenek. Nem fogadják el a magyarázatokat. Pedig ha a népszerűségvesztés zavarja, gondolnia kellene arra is, hogy alig több mint két éve, az EP-választásokon a Fidesz egy bizonyos Medgyessy Péter vezette kormány idején kenterbe verte az MSZP-t. Aztán gyorsan megváltoztak az arányok. És nincs kormány, amelyik előtt megszorítások idején földig hajol a nép. (Mátyás királyt is csak a történelemírás "szereti", amivel nem azt akarom mondani...)

Nehezebb lesz később Gyurcsánynak érvényesíteni azt az igazságot, amit most rossz formában közölt. Beszédének nem arra a részére gondolok, amely szerint a fejlesztési terv nyolcmilliárdjáról kellene két nyári hónap alatt társadalmi vitázni, mert ebben az esetben akkora átmérőjű testről van szó, amelyet a megszólított társadalom feltehetően a tekintetével sem tud befogni, nemhogy információkkal, véleményekkel. Ezt a felelősséget most már a kormánynak el kell vállalnia. Az egészségügy reformálhatósága azonban mindenkire tartozna, ott volna esélye a józan dialógusnak. (Az viszont súlyos ínségre vall, hogy a közszolgálati televízió nem szakítja meg két-háromnaponta esténként néhány órára az adását, hogy szétbeszélje, marcangolja az egész ügyet hálapénztől traumatológussztrájkon át a vizitdíjig...)

A kormánynak igaza van, ha bele akar bontani ebbe a rendszerbe, de arra is számítania kell, hogy mindenki ellene lesz. Megszenvedi ezt a reformot, ha nem állítja maga mellé a közvéleményt. Privilégiumok tömege véd professzorokat, kórházakat, kiemelt városokat, egyedi eljárásokat - s ha valaki (politika) ezekhez kívülről közelítene, átkozottá válik. Betegségek vámszedőjévé. A betegeket pedig könnyű a vámszedők ellen hangolni, sőt, még az egészségeseket is, hiszen azok is sejtik, hogy lesznek még betegek. Ha a politika hagyja magára zúdítani az indulatokat, csak fél kézzel nyúlhat hozzá egy olyan rendszerhez, amit titkon senki sem szeret.

Kulcsszerepük lesz tehát a szavaknak. A kormányfő szabadsága után e tekintetben hátrányból folytathatja a játszmát. Tenisznyelven: ki nem kényszerített hibát vétett. De még mindig ő adogat.