Hiába tudod a jogszabályt, egy bonyolultabb esetre csak ravasz logikával lehet alkalmazni azt a bizonyos paragrafust, vagy egy egész más tételből kell elindulni, e lehetőség felfedezéséhez másfajta tudás kell: megítélőképesség, kreatív készség, rálátás, olyasmi, amit nem lehet csak úgy leemelni a polcról, vagy visszakeresni az interneten. A szakértő, akit arra kérnek, árazzon be egy képet - ami most került elő -, olyan tudással rendelkezik, ami nem található egyetlen adatbázisban sem. Kétségtelen, hogy a számítógép azért besegít, de maga az aktus - sajátos tudástípus, túl van a komputer/internet világán: az emberi tudás itt (még) magasabb rendű a gépinél.

Kézikönyvek szerint a piaci aktivitást eddig kétféle interakcióba lehetett besorolni: az egyik a transzformációs - amikor mondjuk egy anyagból (olajból) valami mást (gyógyszert) csinálnak. E tudásnak kialakult - ismételhető - rendje volt, egyetemen tanítják stb. A másik interakció a csere, ezt ismerjük, itt kész termékeket cserélek: pénzt részvényre vagy fordítva, esetleg platinát függővasútra. Mindkét tranzakció rögzített tudásra épít, ami felkutatható, elsajátítható és alkalmazása ismételhető. Most megjelent egy harmadik tudástípus, az ún. tacit transaction (hallgatólagos tranzakció), amely nem támaszkodhat rutinra, elemei nincsenek benne a tananyagban, szoftverekben - ehhez a tudáshoz ítélőerő kell, kontextusfelismerő képesség, komplex rálátás. Ezt a tudást nem lehet lehívni az internetről, mert ez kreatív, ítélkező jellegű, bár előkészítő fázisában ilyen-olyan szoftverekre is támaszkodik. (Szerintem ez túl van a gép-ember kapcsolaton - itt még vezet az emberi tudás...) Ahogy látom, ez a skill lett a tudásipar vezető ágazata. Magyarul: amivel a legtöbbet lehet keresni.

A rutintudásnak jó nagy helye van a globális piacon. Sokat olvashatunk manapság az Indiába kiszervezett számítógépes munkákról - amilyen pl. a call center vagy a nagy tömegű adatfeldolgozás. Valamint e műhelyek robbanásszerű bővüléséről. Amit itt csinálnak, az persze kulimunka. A fejlett országoknak jó, mert olcsó, és cégeik megszabadulnak a taposómalom jellegű munkáktól, Indiának pedig talán ez a belépő egy magasabb osztályba. És persze az itt gürcölő tudásipari dolgozó bár napi tíz-tizenöt órát hajt, de boldog a minimálbérrel, amit kap. Felőlünk nézve nem éppen vonzó karrierlehetőség, ott viszont maga a kiemelkedés.

De lépjünk a tudásgazdaságon belül egy pár lépcsőfokkal feljebb. A tudásipari dolgozó akkor ér a legtöbbet, ha valamit kitalál, ha részese az innovatív láncnak. Mit ér egy ötlet - mondjuk a tudásgazdaság egyik alapegysége? Hogyan lehet itt mértékegységről beszélni? Hiszen az ötletet nem órában mérik. Biztosan van "ára", de akkor mit ér egy felfedezés a születése pillanatában? Talán amit ígér, vagy amit a hasznosító belelát? Van itt pár kalandos példa. Itt van pl. az MP3. Ma már óriási piaca van, talán meg is lehetne saccolni a működési elve "árát". Kitalálása pillanatában azonban nem kellett még a találmányi hivatalnak sem ("megvalósíthatatlan") - feltalálója (Bernhardt Grill) semmire sem ment vele, titkosította, próbahasználatra kínálta, de nem kellett senkinek. Aztán feltörték a kódot, és aki feltörte, az teremtette meg a piacképes forma meg az eladhatóság feltételeit, és az kaszált. Grill maradt továbbra is tud. kut. A másik eset a walkman sikere és talánya. Egy Andreas Pawel nevű német kutató találta fel, a Sony kisajátította - Morita úr (a Sony alapítója) sokáig saját találmányaként reklámozta. Aztán - majd húsz év múltán - megegyeztek az ötletgazdával, s Pawel milliókat kapott. De ő maga semmire se ment volna zseniális ötletével. Most akkor mit ér egy ötlet? Milliókat, ha a megvalósítás után számoljuk az árát - ha előtte, szinte semmit. Vagyis: a nagy ötlet mellé kell egy "nagy kézimunkás", aki piacra igazítja, eladhatóvá, vonzóvá teszi az ötletből készült akármit - amire a feltaláló zseni képtelen. (Nem is érdekli...) Ketten együtt érnek valamit. Így aztán a Nagy Kézimunkás is a tudásipar dolgozója, mert az egy tudástípus, amelyet ő tud mozgósítani. Legfeljebb kicsivel jobban megfizetik...

A tudásipar csúcsán a "mindent tudók", az üzletet kombinálók, a találmányokat összehozók mellett van azonban egy fura típus. Nem észkombájn, de villog, mert zsigerből érzi az új trendet, ráérzésre meg tudja mondani, mi a jobb megoldás. Ösztönös? Hallgatólagos tudás birtokosa? Intuitív lény? Valamennyi, ilyen-olyan keverékben. De ez is benne van a "hallgatólagos interakcióban", jóllehet a manager-tankönyvekben még nincs. Mondanám, hogy bizony, bizony. Az ítélőképesség nagy hányadában empátiát, érzéket, ösztönszerű lépéseket hív segítségül, pláne a mai üzleti kavalkádokban. Természetesen ezt a fajta tudástípust korábban is ismertük, pszichológia, filozófia már rég leírta, miszerint nemcsak racionális-logikai tudás létezik, hanem érzelmi, empatikus, sőt "irracionális" döntési képesség is. Amikor a kezedben van a megoldás, de szavakkal nem tudnád elmesélni, hogyan-miképp is kell. Most ez a tudástípus előjött a filozófus laborjából, és kaszál a businessben. Soros György pl. elmagyarázza, hogyan kell mindig a trenddel szembemenve dönteni - mert azon lehet igazán keresni, mert nem azt lépi, amit a többség. Ez logikusnak tűnik, de ha megnézzük egy-egy híresen nagy húzását, kiderül, hogy jobbára csak úgy "ráérzett" a lehetőségre: néhány pillanat alatt döntött (a "pillanat" után már el is párolgott a lehetőség...), és bejött neki. Ez a tudás zsigerből vezetett döntésre. Mögötte persze irtózatos nagyságú tudás és tapasztalat van. De maga a döntés, a pillanat megérzése, a trendfordulóra való ráérzés - "csak úgy jött".

Ez egy nyerő tudástípus, mit mondjak, talán a legkeresettebb. Igaz, kevesen rendelkeznek vele, az elmélet (kézikönyv-irodalom) meg irtja, mint a parlagfüvet. Mert nem racionalizálható. Pedig nem árt ilyet is növeszteni. Ha tudásipari dolgozó vagy, megéri ezt a tudástípust is betárazni.

Habár - jut eszembe - ezt nem lehet megtanulni, csak fejleszteni. Kár.