Már megint és itt is: a megszorítások. És a jobb sorsra érdemes ikertestvéreik - jó, nem egypetéjűek -, a reformok. Sőt a miniszterelnök szerint: reformkor.

Azt mégsem mondhatjuk, hogy megszorításkor. Pedig ez az első és nyilvánvaló igazság, a másik pedig a rém unalmasan hangzó, mégis születés erejű: lehetőség.

A forma még olyan, mint Kertész Imrénél: áll az Öreg a kis szobában, tudja, hogy regényt kell írnia, mert regényíró, és valami újat kellene, de végül - a Sorstalanságból ismert - Köves régi életének folytatása születik meg. Szinte ugyanaz, csak most az ötvenes években...

Ennyire persze nem súlyos a helyzet, de mi is Öregként bámulhatunk életünk új, nagy viharára. Az ismerős történet folytatása: megszorítás.

Ráadásul úgy kell szenvednünk, hogy nincs benne semmi eredeti. Semmi magyaros.

Ugyanazt a szorítós táncot járjuk, mint mindenki más, az igazi reformunkról pedig, amelyből nem lehet két egyforma a világon, még szinte semmit sem tudunk.

Viszont legalább a fél világra ráismerhetünk a saját életünkben.

Néhány hete egy felmérés rögzítette, hogy Németországban zuhant Angela Merkel népszerűsége, mert megemelte az általános forgalmi adót, szűkítette az adózáskor igénybe vehető kedvezmények körét. De az üzleti körök nem tartották elégségesnek a költségvetési egyensúly helyreállítására tett intézkedéseket. Az unió ellenben úgy látja, hogy rendben lesz, öt év után először leviszi három százalék alá a deficitet.

Nagy dolog: bár éppen tíz éve is ez történt.

1996. október 14-én százezren tüntettek Kohl kancellár megszorító intézkedései ellen. A kormányzati cél a költségvetési hiány három százalék alá nyomása volt. Ennek érdekében a táppénzt a fizetés száz százalékáról nyolcvan százalékra csökkentették. A szakszervezetek szerint a jóléti állam "fekete péntekje" volt a bevezetés napja, október 1-je. A nők nyugdíjkorhatárát 63, a férfiakét 65 évre emelték. (Nálunk ma csak azt lehet tudni, hogy 2017-re a rendszer finanszírozhatatlanná válik, mert a Ratkó-gyerekek százezrei két-háromszázezres nyugdíjakkal fognak bejelentkezni a társadalombiztosításhoz. De hogy mit lehet kezdeni a helyzettel - ezt talán még a Ratkó-gyerekek generációjának kell búcsúzóul kitalálnia.)

Ugrálhatunk az időben bármerre: a Bokros-csomagot egy évvel követő Kohl-pakktól ismét napjainkra, ugyanazt találjuk: a hatalomba visszaérkező Romano Prodinak Olaszországban szintén az az első feladata, hogy a költségvetési deficitet normalizálja.

Ugyanaz a történet, de hányféle formában!

Nemrég Argentínában óriási tömegdemonstrációk, zavargások, sztrájkok követték az IMF nyomására (IMF - ó, régi szép idők!) bevezetett megszorító intézkedéseket. A diákok elfoglalták az egyetemeket, lezárták az utcákat. Blokád... Kétmilliárd dollárral, vagyis több mint hatszázmilliárd forinttal vágták volna vissza a költségvetést. Még a számok is ismerősek. A Financial Times szerint a kormánynak volt igaza, a tiltakozó reakciókat viszont eltúlzottnak minősítették. Argentína csak egy állomás volt: csak ez idő tájt Ecuador, Peru és Bolívia is ugyanezt élte át. Kolumbiában pedig egymillió ember vonult utcára a jóléti ellátások csökkentése ellen tiltakozva.

Jöjjünk közelebb! Ez idő tájt az amszterdami központi pályaudvaron a következő hatalmas rendőrségi plakát fogadta az érkezőket: "Saját biztonsága érdekében kérjük, ne menjen a város központjába." Mindez egy békésnek látszó őszi vasárnapon. Aki terroristatámadásra gyanakodott, tévedett.

Kivételesen nagy, kétszázezres tüntetés volt a jobboldali Balkanende kormány megszorító intézkedései ellen. A szociális dialógus mintaállamában szokatlan jelenség. "We are, we are angry" énekelték a Queen együttes "we will, we will rock you"-ját átírva, de nem bántottak senkit. Együtt voltak egyetemisták, munkások és munkanélküliek, nyugdíjasok. A megszorító intézkedéseket ott is arányosan szétterítették a társadalmon. Csökkentették a kedvezményes nyugdíjba vonulás lehetőségét, növelték a nyugdíjkorhatárt, szűkítették a szociális ellátásokhoz való hozzáférés lehetőségét.

És ezzel a mondattal mehetünk át Prágába, ahol két éve az akkori, szocialista vezetésű kormány, Spidla kabinetje ellen rendeztek nagy demonstrációt - ezt is ősszel, szeptemberi vasárnapon - a szakszervezetek vezetésével. A "deform"-ot támadták, amellyel a miniszterelnök megszegi választási ígéreteit. A megszorítás összege történetesen itt is hat-hétszázmilliárd forintot tett ki. Itt is döntően a nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátások feltételeinek szigorításáról döntött a kormány.

A példák sorolását a végtelenségig folytathatnánk. Mindenütt ugyanaz a vigasztalan, monoton küzdelem. Egyre igényesebb, ezért több pénzbe kerülő oktatásra, egészségügyi ellátásra és nyugdíjrendszerre volna szükség. Az állam a tőkétől egyre kevésbé tud elvenni pénzt, mert a tőke egyszerűen otthagyja az államot. Enélkül is hajlamos a "lelépésre", de ha "sarcolják", akkor mindenképpen. Emlékezzünk, amikor Schröder kancellár kétségbeesetten hivatkozott a hazaszeretetre, vagy nálunk a Gyurcsány-Széles vitára, amikor a tőke szlovákiai emigrációs terveket jelentett be. A nagy ellátó rendszerek egyre drágábbak, a világháború utáni Európában nem viselik el a nagy társadalmi különbségeket. Amit adnak, mindenkinek próbálják nyújtani. Az állam egy ideig - különösen választások előtt - próbálja utolérni, tartani az igényeket, utána pedig megszorít, hogy aztán kezdődjék minden elölről.

Nincs sok új lehetőség, kreativitás ezekben a helyzetekben. Ettől persze még drámaiak.

Különösen így van ez a mi legújabb megszorító csomagunkkal, amellyel egyensúlyba kellene kerülni. Látszik rajta, hogy előbb volt meg a begyűjteni rendelt végösszeg - erre az évre 350 milliárd -, és ehhez keresték a tételeket. Addig mentek, mendegéltek, míg 350-nél meg nem álltak. Eközben - öszszehasonlítva az eddig említettekkel - azért feltűnő, hogy itt most a nyugdíjügyet minden vonatkozásban elkerülték, hogy a társadalombiztosítási szolgáltatásokat nem bántották, csak drágábbá tették, és hogy a tőke (finomabb megfogalmazásban a vállalkozói jövedelem) sem részesült megkülönböztetett bánásmódban. A szakszervezetek szerint ugyan igen, de a jómódúak iránti elfogultsággal aligha vádolható Ferge Zsuzsa számításai is hitelesek: ezek szerint jövedelemarányosan terhel a csomag.

Ennyiben tehát felfedezhető benne balra húzás, de ez feltehetően kevés napról napra élő embert fog gondolkodóba ejteni, amikor egy sor költsége mégis csak emelkedik, ő pedig fenyegető közelségbe fogja érezni a tisztességtelen szegénységet.

Nem várhatja el tőlük senki, hogy megértők legyenek.

A kormánynak nem is a bocsánat kérésével, hanem a reformokkal kellene magához kötnie azokat, akikre számít. Ezt is ígérte.

A vállalás azonban kőnehéz. A reform szónál kevés erőtlenebb betűformáció létezik a magyar nyelvben. A hatvanas években a viszonylagos szabadság ígéretét hozta ugyan, később azonban évtizedszámra csak a szürke kellemetlenségeket hordozta a hátán. De ha valakit mégis komolyan akarunk venni, aki új reformkort hirdet, mint a miniszterelnök, annak másfelől aránytalanul nagy történelmi kihívást is kell fogadnia. Az 1832-'36-os reform országgyűlését például, amely a koleralázadás miatt később kezdődött ugyan, de azután az örökváltsággal, a közteherviseléssel, a magyar nyelv ügyével, nemzeti iparosítási programmal foglalkozott - átütő erejű változások ígéretével.

(Bizonytalanul mondom, de a közelmúltban a most élő felnőtt generációk is átéltek egy gigantikus reformot, megállapodások sorozatával véghezvitt nagy átalakulást: rendszerváltozás a neve. Ezt is nehéz lesz felülmúlni.)

Ehhez képest kellene érvényes reformprogrammal előállni, amely legalább a ciklus második felére feledteti a megszorításokat, netán értelmet ad nekik.

A szociálliberálisok reformindíttatása különös módon a túloldalról tekintve vehető ki jobban. A jobboldal ugyanis csak elvétve használja a szót, még kevésbé a gondolatot. Orbán Viktor a választási kampányban világosan beszélt: aki azt hiszi, hogy az egészségügy és az oktatás átalakítása megúszható rengeteg pénz nélkül, az téved. Pokorni Zoltán ezt úgy "folytatta", hogy nyugodt szemléletre van szükség, mert a mindent átfogó, totális reformoknak jóval nagyobb káruk, mint kézzel fogható hasznuk volt az elmúlt években. A Fidesz logikája szerint az államnak a működő rendszerekbe kell több pénzt tenni - ez a megoldás kulcsa.

Ehhez képest Gyurcsány Ferenc már a Száz lépés bejelentésekor úgy fogalmazott: "Bizony, több ez, mint reform, mert a nemzeti közösség és a személyes felelősség határainak, feladatainak újraértékeléséről van benne szó". Vigyázat, reformoknak fogják nevezni a megszorításokat, replikázott - igaz, már a választások után - Orbán Viktor. Ha pedig több mint megszorítás, azt több mint reformnak - folytathatjuk a nevében.

Kérdés, hogy látszik-e már valamelyikük igazából valami. És mi volna az, amit Gyurcsány reformnál is többnek nevez.

Látszik ez az akarat - bár egyelőre a szándéknyilatkozatok szintjén, igen hátrányos helyzetben bemutatkozva. A felsőoktatásban a héten megszavazott fizetési kötelezettség éppen olyan, mintha megszorító intézkedés volna. Pedig már nem az, hanem a pénzen keresztül az öntudat, az államkontroll bevezetésének reménye is benne van. Ha elkéritek a pénzem, adjatok érte jó árut. A vizitdíj természete is ez lenne, bár nem ilyennek mutatja magát. A közigazgatásban bevezetett teljesítménymérés az ügyfeleket hozhatja új helyzetbe. Az állam jellegét meghatározó nagy ellátórendszerekben megkezdett változtatások sora folytatható volna egészen odáig, amíg azt nem vesszük észre, hogy Kádár János már csak emlékekben széles válla mögül lassan kimerészkednének az emberek. De azért ez még később lesz. Addig is: nem az a baj az állammal, a köz szolgáltatásaival, hogy falják a pénzt, mint egy rossz régi autó motorja a benzint, hogy ezért új és új megszorításokat generálnak, hanem az, hogy öreg magatartásokat rögzítenek. Az állam gondoskodó szerepének elfogadásával, elvárásával a minden szintű úr/szolga viszony akceptálását.

Az innen való ellépés reformértékű volna.

A politikai nehézség, hogy mindez nem mérhető, kampányerővel nem hivatkozható. Nincsenek mérőszámai.

Felbukkannak persze különös adatok. Egy ideje egyre kevesebben halnak meg az országban. Az egészségügy - a pejoratív mutatók kapcsán ugyan - mindig hangoztatja, hogy a mortalitási helyzet csak igen kis részben múlik rajta. Mélyebb folyamatok determinálják érthetetlenül rövid életünket, de így azt is, hogy ha ez a trend egyszer csak megfordul.

Ez egy talán.

Az igazán komoly reformok ilyenek. A következményük - talán. A megszorítás az biztos. És az is, hogy visszatér. A reform viszont, ha megjön, elvégzi a dolgát.

Kertész Imrénél az Öreg egyszer csak elkezdte írni a könyvet. A KUDARC írta le a címet, majd odáig ért, hogy ELSŐ FE, amikor a fölötte lakó szörnyű kopogásba kezdett. "Hogy a rackajuhok öregapja döfné belé azt a hétszer csavart, szarukemény..." mormolta, és a viaszgyurmát a fülébe tömte.

Aztán megírta.