A Millenáris füvén húsz négyzetméteres farostlemezcsíkok. A legálisan felkínált felületek tövében pedig gondosan odakészített, szórófejekkel, festékes kannákkal teli papírdobozok. Az öntörvényű, underground kultúrában ezúttal diktatórikus elvek uralkodnak: mindenki ugyanakkor, ugyanott, ugyanannyi, szám szerint negyvenflakonnyi, ugyanolyan színnel festheti, ugyanazt.

- Life is too short - hirdetik ki a témát a szervezők, és az arcokon szinte látni, ahogy az élet rövidsége azonnal kacskaringós betűkké, motívumokká, színfoltokká alakul. A hét - Horvátországból, Szlovéniából, Szerbiából, Magyarországról érkezett - csapat visszatér a saját falához, előkerül néhány graffitis biblia, az úgynevezett blackbook (feketekönyv): az otthoni műveket tartalmazó album.

"Egy füzettel és pár filctollal kezdi az igazi graffitis" - magyarázza az egyik bandatag barátnője -, "és csak amikor már profi, akkor támadja be a várost". Dekoltázsában firkák, szaknyelven tagek. A bandatagok aláírásai. Izgatott egyeztetés, kell-e a kompozícióra halál, kaszával vagy anélkül. Elkészülnek a skiccek, kezdődhet a koncepciós festés nevet viselő tízórányi mutatvány.

- Tapossuk bele a rózsaszínt - adja ki az utasítást pár órával később a budapesti Mennyei Buzgalom nevű csapat vezére, ami annyit jelent, túl sok a háttér rózsaszínje. Óvatosan kell azonban bánni a többszöri átfújással, mert hamar ürülnek a flakonok. Utánpótlás pedig nincs. Legfeljebb egymás között lehet csereberélni. A feketéjét biztosan nem adja majd senki, csapatonként egyetlen dobozt kaptak, így az kincsnek számít: ezzel lehet a legjobban kontúrozni a betűket és a figurákat.

A versenyzők köré komplett rajongótáborok telepszenek, néha az ölükbe hull egy-egy elhajított, üres tartály. A csapattagok felváltva dolgoznak, hol egy órára, hol pár percre tűnik el közülük valaki, akit az egyórás rajzra, a másfél perces gyorsfestésre vagy az egyperces tagre delegálnak. Ez utóbbinak lényege, hogy az ember minél gyorsabban otthagyja a névjegyét valahol - lehetőleg mindenhol -, magának jelölve ezzel a területet. Ahogy a kutyák hagynak szagmintát maguk után.

- Huligánok - rázza az öklét a versenypályára tévedt idős hölgy, miután apró testű kutyájának orra beleragad a fűre cseppent festéktócsába. Felháborodásával azonnal társakra talál. Egy férfi azon értetlenkedik, minek ezeknek kiállítás még a Műcsarnokban is, mellette valaki túllicitálja, hogy Párizsban már saját múzeumuk is van. Jogos haraggal említik a vandalizmus áldozatait: az ötszáz éves Rudas fürdőt, az Andrássy úti kandelábereket és az Esterházy-palota kovácsoltvas bejáratát. Arról is szó esik, hogy állítólag a nagy vesztes, a MÁV újabban vizes alapú, mikroviasz-diszperziós graffitivédőszerrel borítja be a vonatokat.

- A műemlék és a templom nálunk tabu - állítja Dávid 26, az iparművészeti főiskolásokból, alkalmazott grafikusokból, dekoratőrökből és egy jogászból álló Mennyei Buzgalom tagja. "Számos" nevével a graffiti ősatyját, Taki 183-at követi, aki a hetvenes évek New Yorkját pingálta össze utcanév utótagú nevével, elsőként. A szentendrei Dávid esetében a 26 a hívószámra utal.

Hogy igazából hogy hívják, senki sem tudja. Mint ahogy azt sem, hogy a közel tizenöt éve meghonosodott graffitimozgalomnak hány tagja van, és kik is ők valójában.

Este nyolcra elkészülnek a munkák: kiterített, neccharisnyás női test, tévé előtt ücsörgő csecsemőből tévé előtt öregedő ember, falat fújó utcahadseregek. A zsűri későn indul, a jövő heti versenyükre gyakorolnak. Pontok betűszépségért, kompozíciós egységért, kreativitásért, színhasználatért járnak. Hogy ki nyeri, a versenyzők már nem várják meg. Öszszeszedik a maradék flakonokat, és betámadják a várost.

A profik hatvan másodperc alatt bárhol otthagyják a kézjegyüket