Történt, hogy 198o-ban, amikor Reagan amerikai elnök elhatározta a moszkvai olimpia bojkottját, Margaret Thatcher brit miniszterelnök sóhaj és gondolkodás nélkül melléje állt. (Mint mindenben, szinte.) Kettejük vállalkozása azonban, fájdalom, nem termett azonos gyümölcsöt. Reagannek sikerült, Thatchernek nem sikerült meggyőznie a "saját" nemzeti olimpiai bizottságát a bojkott indokoltságáról. Holott a Vaslady még aktívabb is volt, mint tengerentúli barátja. Nem csak a bizottságot győzködte, hanem a sportolókat is, egyenként. Eredménytelenül. Két nevet említenék az ellenállók közül: Sebastian Coe és Colin Moynihan.

Mindketten konzervatív hitűek ugyan - később mindketten a tory párt színeiben lettek parlamenti képviselők -, de nem hallgattak az átlagosnál jóval energikusabb hölgy meggyőző szavaira. Elmentek Moszkvába, ahol Coe aranyérmet, Moynihan (evezésben) ezüstöt szerzett. Ezek az urak ma mindketten lordok, azaz élethosszig a felsőház tagjai. Ami azonban érdekesebb, Coe a 2o12-es londoni olimpia szervező bizottságának az elnöke, Moynihan pedig (tavaly ősz óta) a Brit Olimpiai Bizottság elnöke. Ez utóbbi, amikor megválasztották, a moszkvai szereplést hozta föl önnön (és a BOB) függetlensége bizonyítékaként. Merthogy az egész mese erről szól. Független-e valaki - egyén vagy szervezet - vagy sem.

Én tehát Schmitt Pál helyében nem nagyon példálóznék a britekkel, éspedig két okból. Igaz, hogy a brit sportélet két meghatározó alakja konzervatív főrend, s ennyiben igaz az is, hogy egy szocialista kormánynak, akár tetszik, akár nem, együtt kell élnie ezzel a szindrómával. De. Ővele ellentétben a nevezettek egyike sem politizál aktívan már, noha politizált: pártban is, parlamentben is. Coe egy konzervatív miniszterelnök-jelölt (William Hague) kampányfőnöke volt egykor, Moynihan pedig Mrs. Thatcher sportminisztere, aki utóbb erős kritikával illette Tony Blair munkáspárti kormányának sportfinanszírozási elképzeléseit. Mihelyt azonban az "isteni Seb"-nek át kellett vennie a "London 2o12" kampány irányítását - fenomenálisan szerepelt, hiszen a brit főváros megkapta az olimpia rendezési jogát -, a politika kivonult az életéből. A Moynihanéból is, mihelyt a BOB elnöke lett.

A két konzervatív főrend, szögezzük tehát le, semmilyen aktív politikai szerepet nem visz a Konzervatív Pártban vagy annak bármilyen képviseletében (pl. Európai Parlament). Ez egy. Kettő: Moszkva óta, már ami a politika és a sport kölcsönviszonyát illeti, ők valóban támadhatatlanul függetlenek. Schmitt Pál akkor hivatkozhatna neki kedvező, pozitív példa gyanánt őrájuk, ha (1.) a MOB főtitkáraként egyetlen nyilvános szóval is ellenezte volna az 1984-es Los Angeles-i olimpia magyar bojkottját, vagy (2.) akár valamilyen részt is vállalt volna ennek az elhallgatott rendezvénynek a propagandájából (mint Békesi László lektor vagy Gyárfás Tamás szerkesztő a bezúzott olimpiai könyvben tette), vagy (3.) a MOB érdekében lemond aktív politikai szerepeiről, követve Moynihan példáját.

Egy szóval nem mondom - utaltam is már rá -, hogy Tony Blair kormányának a legédesebb szőlő Lord Coe és Lord Moynihan sportvezérkedése. De azért Seb Coe, hajdani bálványom, tavaly ősszel elment a Munkáspárt éves kongresszusára, és hagyta, hogy a küldöttek vadul ünnepeljék őt, a konzervatív főrendet az olimpiai siker miatt. Még azt is elviselte, hogy a párt szélső baloldalán elhelyezkedő londoni főpolgármester Coe "elvtársnak" rebegjen - nem minden gonosz szándék nélkül - hálát: végtére is ők ketten együtt harcoltak a londoni olimpiáért, totális sikerrel. Más világ.