Eltűnt a futball, persze dehogy tűnt el, de hol van már az a felugrálósos, amikor a Kiss Laci a harmadikat is beküldte a salvadoriaknak. A legegyszerűbb azért, és ezt most meg kell jegyezni, ennél a salvadori résznél az lett volna, ha pelézek, cruyffozok vagy farkasjancsizok csöppet, csak hát egyrészt '82-ben voltam nyolcéves, mondhatni, futballilag érett, vagyis ez volt az első olyan vb, amelyre fölényes biztonsággal emlékezhetek; másrészt úgyis tudja mindenki, miről van szó: most tényleg, nem mindegy, mi áll az első mondatban?

Mármost közhelyes lenne megint leírni, hogy a futball több, mint magamaga és leglényege együttvéve; hogy az indiai utcagyerek kenyeret se látott még, ám tudja, ki az a Zidane és így tovább (és így tovább), viszont vannak olyan pillanatok, például, amikor telehold van, hogy az ember hümmögve kinéz az ablakon, hallgatja a tücsköket, és kénytelen megállapítani... De most nem az jön, nem azt kénytelen megállapítani, hogy ezt a játékot ellopták tőlünk, nem. Mert ehhez legelőször is az kellene, hogy elvegyék tőled, mondjuk, azt, hogy az anyáddal kilencest varratsz a hátadra, úgy mész oviba, és a Szilvi néz rád, aszta, kilences van a hátán; továbbá el kellene venni az első élményedet, meg a többi élményedet; el kellene venni tőled az összes levegővételedet, és azt nehéz. Mert mi az első igazi élményed? Megcsípett egy darázs? Bepisiltél a családi vacsorán? Nekem könnyű. A Dunánál fogtam egy követ, hogy megmutassam anyáméknak meg a Pál Pista bácsiéknak, milyen nagyot tudok dobni, eldobtam, a kő pedig, ez az igazi dráma, egy kopasz, szőrös hátú bácsi felé tartott; rémült eszmélés, borzasztó pillanatok, mert mi van, ha koponyán találja, egy áááá!-val alámerül, és Paksnál szedik ki?, ám úgy húsz centivel előbb esett le a kő, és senki nem bántott később, csak belegondolni is rossz; néztük a fodrozódást a vízen. A második pedig a Salvador. Mennyi, kérdezi a tesóm, 3-0, mondom, de te most mit csinálsz a konyhában?, erre nem felelt. Hogy' állnak, kérdezi megint a tesóm, 10-1, mondom, és te most..., ne, hülye vagy?, hagyjál békén, tényleg 10-1, ne, ne már!!!, beállt a Kiss Laci és, anyu!, szerzett hármat, meg akar verni!, a Vitray bácsi is mondja, hogy 10-1. Végül elhitte, viszont azóta sem tudom, mit csinált a meccs alatt a konyhában. (Talán azt a műhányást? Egyszer kitette a konyhaasztalra, majd szólt, hívjam ki anyáékat; hát ez jó, mondta apám, biztos megitatták valamivel a buliban, hogy így hányik, mit ittál, rosszul vagy? - és akkor a tesóm zsebre rakta a műhányást; az a műanyag kolbászdarab kimondottan élethű volt.) S akkor most jöhetne a harmadik élmény meg a negyedik; a könyvek, a Labdarúgások; '38, aztán Németország kvázi egyesítése '54-ben, csak volna itt más is; speciel a vezérfonal. Nem ellopták tőlünk: ezt már megbeszéltük. Hanem úgy eltűnt.

Olyan nagyon ipari lett.

Olyan megtervezett.

Olyan-olyan, hogy a bíró három óra harminc perc után kiszalad az asszisztenshez, a negyedik játékvezető tájékoztat, és akkor spontán ki van állítva a Zidane.

Hol van az egészből az ember, persze Zidane fejelésén túl?

És, ez már csak természetes, mindenki mond hozzá, a futballhoz valamit. Ülsz otthon a negyven fokban vagy dolgozol, mintha ez lenne a munkád, és mindenkiről kiderül, hogy olyan nagyon ért hozzá; másnap elemzi, hogy elcserélte magát a Pekerman, tudja, mit mondott Materazzi, te meg végighallgatod, és csak attól félsz, hogy föl fog tenni egy kérdést, ilyesmit: mennyi a togói igazolt futballisták száma? És miközben végiggondolod, hogy megmagyarázhatatlan okból nemsokára ideges leszel, ha valami ilyesmit megkérdez, már le is csapott rád, és két szemével, miután a bennfentesek félreismerhetetlen hangsúlyával neked szegezte a kérdést, igen, a két szemével kérdőn rád néz, és te meg ott állsz, és tudod, hogy nem te vagy Materazzi, nem te vagy Zidane, nem te vagy a bíró (ki is volt?) és nem te vagy a videofelvétel, a fű sem te vagy és egyáltalán, senki nem vagy, ellenben valamit válaszolnod kell, méghozzá pontosan, mint amikor az államvizsgán izzadsz a kettesért, mert ha nem válaszolsz pontosan, akkor észreveszi a te szimplifikáltságodat, és újra meg újra lesújt a kérdésivel vagy ami még rosszabb: nekilát elemezni.

De ez, persze, így rendben is van, mert ez emberi történet; ez az izé, ami most idekerült, kvázi emberből van: boltosból, benzinkutasból és virágárusból van. De (miért mondják sokan azt, hogy deviszont?), de már a tévét (...) vagy a kedvenc lapodat se tudod úgy kinyitni, hogy a futballt újra meg újra (meg)magyarázó ember ne lenne benne, mittudomén, istencsászár, bukott edző, szociálpszichológus, sokadosztályú futballista és jós, szépen húszadszor is elbeszélve, mi a rezümé és a konklúzió, aztán a turné folytatódik, az arcok meg ismétlődnek, a folyamat mintegy generálja önmagát, már csak azt veszed észre, hogy egy produkció behálózza a fejedet, már mindenhol el van mondva, mi, miről szólt és ez személyileg miképpen kulminálódott, de még holnap is el lesz mondva, de senki, senki nem mondja azt, hogy bocsánat, nagyon alázatos érzés aláröhögni a poénodnak tizedszerre is, ám borzasztóan unom, és tudom, hogy te is unod, de vagy beleszerettél magadba, vagy ez van a szerződésedben, viszont hidd már el, nem kell ennyiszer elmagyarázni, tehát ennyiszer nem, mi is az a futball, mert mink tudjuk azt.

És hol volt közben Nyilasi Tibi, a népszerű Nyíl?