Az elveszett diplomácia nyomában
A külpolitika nem más, mint a belpolitikai törekvések folytatása külkapcsolatokban, nincs elkülönülő külpolitika" - nyilatkozta nemrégiben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Az ebben a mondatban megfogalmazott szemlélet látszik érvényesülni a magyar külpolitikai stratégiaalkotás és intézményi átalakítás során. Nem lehet jó vége ennek, mert ez a szemlélet alapvetően hibás.
Hibás azért, mert elszakad a realitásoktól. Magyarország ugyanis millió szállal kötődik szűkebb és tágabb külpolitikai környezetéhez. Többek között ezt eredményezte az a nyitott politika, amit a rendszerváltás óta igyekszünk követni. Nemcsak mi vagyunk képesek befolyásolni a külföldi történéseket - ahogyan Gyurcsány Ferenc állítja -, hanem a külföldön zajló folyamatok is jelentős hatást gyakorolnak Magyarországra. Ezeket a hatásokat meg kell ismerni, előre kell jelezni, viszonyulni kell hozzájuk. Ez is külpolitika, amelyet szakszerűen kell művelni.
Hiába állítja Gyurcsány Ferenc az ellenkezőjét, mivel van elkülönülő állami feladat, van elkülönülő külpolitika is. Végrehajtója a szigorú írott és íratlan szabályok szerint működő szakosított szervezet, a diplomáciai kar. Ha a miniszterelnök a külpolitika világát "ezoterikusnak", "zártnak", "misztikusnak" mondja, az nem a külpolitikát, hanem őt magát minősíti. Ennek a világnak a megismerésére ugyanis két éve volt. Igen, a diplomácia már csak ilyen "franciás" világ, mások is lázadtak már ellene. Lenin például a "titkos diplomáciát" elégelte meg. Ahhoz viszont, hogy érdekeinket érvényesíteni tudjuk a világban, nem hátrány a rafinéria, kell a stílus, és nem árt egy kis miszticizmus sem. De mindenekelőtt világos szemléletre lenne szükség, amire támaszkodva egy, a realitások talaján álló külpolitikai stratégiát lehetne kidolgozni. Ennek hiányát viszont elsősorban nem a diplomáciai karon, hanem a kormányzati döntéshozókon kellene számon kérni.
Egyelőre nem látszik, hogyan születhet meg egy ilyen koncepció. A kormányzati döntéshozók közül ugyanis, mondjuk ki nyíltan, senki sem ért a külpolitikához. A miniszterelnök számára - habár magához vonta a külpolitika irányítását - szemmel láthatólag távoli világ ez, s ha nem változtat szemléletén, még jó ideig az is marad. A külügyminiszter esetében a "civil" jelző a szakértelem hiányának a szinonimája. A külügyi államtitkár, aki a hivatalos bejelentés szerint "segíteni fogja" a külügyminiszter munkáját, a nemzetközi és a konzuli jog kiváló értője, de ő nem hoz politikai döntéseket. Az MSZP 2002-es külpolitikai koncepciójának kidolgozását koordináló diplomatát pedig, aki EU-biztosként is elismerést vívott ki magának, méltatlan támadások érték, éppen saját politikai táborából.
Igaz, a diplomáciai kar nemcsak protokolláris eseményekre szóló ültetőkártyákat és kocsibeosztásokat tudna készíteni - persze ilyeneket is tud, ha éppen ezt várják el tőle -, hanem külpolitikai koncepciókat is. Csakhogy az utóbbi néhány évben a külpolitika irányítói a legfelkészültebb szakembereket - pártszimpátiára való tekintet nélkül - szisztematikusan tartották távol a kreatív állásoktól, nehogy felkorbácsolják ötleteikkel, elképzeléseikkel a Külügyminisztérium langymeleg állóvizét. A magyar külpolitikával való elégedetlenség tehát jogos. A teljesítmény elmaradásáért azonban nem a számos felkészült szakembert felölelő diplomáciai kar tehető felelőssé, hanem a politikai döntéshozók, akik a Külügyminisztériumban ezt a visszás helyzetet létrehozták.
A kormány a Külügyminisztérium apparátusában "közigazgatási reform" felkiáltással, a költségvetési kiadások csökkentése érdekében drasztikus, mintegy 20 százalékos leépítést hajt végre. 2006. december 31-ig a központi igazgatásból 136 személyt, a külképviseletek igazgatásából pedig 116 személyt bocsátanak el. Ezenkívül a Külügyminisztérium megválik 175 szerződéses alkalmazottjától is. A fenyegető terv szerint a létszámcsökkentés 2007-ben folytatódik.
A magyar közigazgatás valóban megérett a reformra. A központi közigazgatás személyi állománya meglepően keveset változott a kései Kádár-korszakhoz képest, hiszen minden kormány nagyjából érintetlenül hagyta a rendszerváltást követően is. A köztisztviselői kar sikeresen állt ellen minden, a személyi összetételét érintő újítási kísérletnek, arra hivatkozva, hogy az újonnan jövőkből hiányzik a "szakértelem". A Külügyminisztériumra mindez fokozottan igaz. Az apparátushoz frissen csatlakozott köztisztviselők száma a 2002-ben hatalomra jutott MSZP-SZDSZ-kormány káderpolitikájának "köszönhetően" elenyésző. Ellenzéki politikusként akár némi kárörömmel is szemlélhetném, ahogy a kormány "saját embereit" teszi az utcára. Csakhogy egy kormányzati intézmény működőképességének fenntartása pártpolitikán felül álló állami érdek. A Fidesz-kormány ezért hagyta meg akár vezetői pozícióban is a legtehetségesebb, leghozzáértőbb diplomatákat, akik készek voltak az együttműködésre, függetlenül pártpreferenciáiktól.
A külpolitika működésének hatékonyabbá tételéhez nem kevesebb, hanem valószínűleg több pénz kellene. Nem nehéz megjósolni, hogy az új magyar kormány pénzmegvonással járó "reformintézkedéseinek" nem egy hatékonyabb külpolitika, hanem egy gyengébb Magyarország lesz az eredménye. A kormány csak azzal számol, hogy menynyit takarít meg 500 ember elbocsátásával, azzal nem, hogy mekkora, akár költségvetési bevételekben is mérhető elmaradt hasznot jelenthet ezeknek az embereknek a kiesése a munkavégzésből.
A "közigazgatási reform" nem kímélte a demokrácia egyik fontos vívmányát, a Határon Túli Magyarok Hivatalát sem. Mivel a kormányzat kimondottan rossz viszonyban van a határon túli magyarokkal (bármely tagját kifütyülik, ha feléjük téved), ezt az intézményt felszámolták. Mindenki számára ismert, hogy meglehetősen bonyolult a határon túli magyarok kérdésének a kezelése, ami nagy körültekintést igényel. A miniszterelnök szerint azonban a külpolitikának "nem sejtelmes, kibogozhatatlan ügyekkel kell foglalkoznia". De bizony, a külpolitikának ezekkel is foglalkoznia kell! Mert ha nem foglalkozunk ezekkel a bonyolult, "sejtelmes és kibogozhatatlan" ügyekkel, ezek hálója teljesen körülfon minket, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy tehetetlenül vergődünk benne.
A miniszterelnöknek és környezetének hozzá nem értése, az ebből fakadó frusztrációja és a diplomáciai karon kiélt agresszivitása oda vezetett, hogy a magyar külpolitikának mára már ködbe veszett a célrendszere. Ami a homályból mégis felsejlik, az a lehető legrosszabb: mintha a kormány legfőbb törekvése az lenne, hogy közvetítsen Kelet és Nyugat között. Ezzel térségünkben utoljára Milosevics kísérletezett; nem sokkal előtte pedig Meciar. Le kéne szállni a földre!
A szerző képviselő (Fidesz),
az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke
