Tudománybiznisz és hűbéres rendszer
Ennek az írásnak a kimondott célja, hogy ehhez nyújtson segítséget. Bár a sorok között elhangzott, világosan ki kell mondani, hogy a köznyelvben általában alap-, illetve alkalmazott kutatásnak nevezett tevékenységnek alapvetően mások a céljai és a motivációi. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az alapkutatás fő mozgatórugója a kíváncsiság, s a célja új ismeretek megszerzése. Ezt lehet és kell számon kérni rajta. Az alkalmazott kutatás mozgatóereje ezzel szemben a haszon, amit a meglévő tudás alapján kifejlesztett alkalmazások kínálnak annak, aki pénzt és energiát fektet a fejlesztésbe. A kétféle tevékenység közötti némi átfedés csak látszólagos, és csak arra jó, hogy elhomályosítsa az alapvetően eltérő működési módot. Amikor az állam pénzzel támogatja az alkalmazott kutatást, akkor gyakorlatilag gazdaságélénkítő politikát folytat, a támogatott ágazatok versenyképességét növeli.
Az alapkutatás céljait azonban nem befolyásolja a gyors felhasználhatóság, ez nem is feladata. Az alapkutató - némi egyszerűsítéssel - abból indul ki, hogy meglévő ismereteink mind megkérdőjelezendők, és új magyarázatot kell találni a régiek helyett. Bár nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb az így elnyert tudás a gyakorlatban felhasználható dolgokat produkál, ez csak egyfajta "melléktermék". A mai civilizációt megalapozó technikai vívmányok szinte mind a XIX. vagy a XX. század eleji felfedezéseken alapulnak. A villanyáram, a radioaktivitás vagy a relativitás elmélete nélkül nem lenne távközlés, orvosi diagnosztika vagy GPS. Az azonban nyilvánvaló, hogy ha annak idején valaki ezekbe a kutatásokba haszonszerzés céljával fektetett volna pénzt, bukott volna. Az alapkutatás gazdaságilag nyilvánvalóan nem kifizetődő befektetés. Tehát a racionális haszonelvűség szerint egy kormány jól teszi, ha azonnal felszámolja a kutatóintézeteket, és elbocsátja az állami pénzen élősködő kutatókat.
Ha ez ilyen egyszerű, akkor hogy lehet, hogy a világ minden, legalább közepesen fejlett országa igyekszik fenntartani az alapkutatást, a gazdag országok pedig kifejezetten sokat áldoznak rá? Él bennem a gyanú, hogy nem a világ sorsáért érzett aggodalom vezérli őket. Sokkal valószínűbb, hogy megértették: az alaptudomány olyan szerepet tölt be a mai világban, amely egyszerűen nem fejezhető ki a racionális haszonelvűség mennyiségi mutatóival. Ennek a szerepnek a jellemzése jóval meghaladja írásom ambícióit. Fogadjuk el egyelőre, hogy az alapkutatás puszta léte, presztízse a világban önmagában bizonyítja e szerep létezését!
Amikor az államháztartásra rosszabb idők járnak, a csábítás mindig nagy, hogy a kormány az alapkutatáson spóroljon, és ilyenkor minden országban rendszeresen rázendít a kórus, amely követeli az alapkutatás megregulázását, a támogatások teljesítményfüggővé tételét, szóval csupa olyasmit, amit a most zajló vitában is bőven hallottunk. Az az eredetileg Amerikából elindult és mostanára általánosan elterjedt szemlélet, amely mindenhol versenyt, győzteseket, veszteseket lát, és a dolgok értékét a megtermelt haszon alapján állapítja meg, az alapkutatásban is terjed. Így alakult ki az a szemlélet, amely a kutatók teljesítményét számokkal próbálja mérni. Az eredeti ötlet az, hogy egy kutató teljesítményét annak alapján lehet mérni, mennyit publikál, és egy-egy cikkét a kollégái saját publikációikban hányszor idézik. Logikusnak tűnik, hogy egy fontos közleményre sokszor hivatkoznak, és egy jó kutató sok fontos cikket közöl.
A módszert mára mindenhol alkalmazzák a kutatás minőségének megállapítására a támogatások odaítélésekor. A módszer azonban önálló életre kelt. A mérési módszer maga is befolyásolja tárgyának működését, s ennek több fontos következménye lett. Az egyik a középszerű konzervativizmus felerősödése. Ez első látásra meglepően hangzik, de elég belegondolni, hogy egy cikket akkor idéznek sokan, ha egyetértenek vele. Egy igazán új felfedezést vagy elméletet érthető módon először kétkedés fogad. Kimutatták, hogy az évekkel később Nobel-díjjal jutalmazott felfedezések nagy része eredetileg nem keltett figyelmet, sokat kis, alig olvasott folyóiratokban közöltek. Volt olyan Nobel-díjas genetikus, akit sok kollégája egyszerűen bolondnak tartott, s csak ötven évvel a felfedezései után, öregkorában kapta meg a jogosan járó elismerést. A rövid távú, néhány éves idézettségi mutatók érzékenyebbek a konformizmusra, mint az újdonságra.
Az idézettség mérésének másik káros hatása az lett, hogy mivel a mutató alapvetően befolyásolja a kutatók karrierjét, az érintettek - nevezzük így - "sikerorientált" része olyan stratégiákat alakított ki, amelyekkel jelentősen növelhető publikációik száma, anélkül, hogy a mögöttes tudományos tevékenység számottevően növekedne. Erre rengeteg trükk van, minden kutató ismeri őket. A következmény nem maradt el. A tudományos publikációk, folyóiratok száma exponenciálisan növekszik, míg a valódi felfedezéseké stagnál. A pályázati pénzekért való verseny világszerte kialakított egy "megélhetési kutatói" réteget, amelyik - mivel pályázaton elnyert pénzből kapják a fizetésüket - csak olyan kutatási témába kezd bele, amelyről tudja, milyen publikálható eredményt fog hozni. A kockázatos, valóban újító kutatási tervek szó szerint életveszélyesek, hiszen ha nem hozzák a kellő számú publikációt, a kutató lemarad a versenyben, nem nyer több pályázati támogatást, így fizetést sem kap.
A jelenlegi helyzetben ha egy kutatónak új ötlete támad, az első kérdés, amit fel kell tennie magában az, hogy lehet-e rá pénzt szerezni. A megvalósíthatóság csak utána következik. A tudományos teljesítmény mennyiségi szemlélete kiegészült a gyakorlati felhasználhatóság kritériummá válásával. Ennek következtében az alap- és az alkalmazott kutatás közötti választóvonal fokozatosan elmosódik. Valószínűleg az érintettek sem vették azonnal észre, hogy a pályázati pénzekért fokozatosan olyan ígéretverseny alakult ki, amelyhez csak a politikai pártok választások előtti ígéretinflációja hasonlítható. A napisajtóban is rendszeresen olvashatunk beszámolókat olyan friss tudományos eredményekről, amelyek segítségével mindenféle szörnyű betegséget meg lehet majd a jövőben gyógyítani. Egy kutatólabor finanszírozása manapság jobban függ a PR-tevékenységtől, mint a valós tudományos teljesítménytől.
Az ígéreteket azonban legalább részben be kellene tartani, s a nyomás nagy. Ez arra ösztönzi a kutatók kevésbé gátlásos részét, hogy besegítsenek az új felfedezéseknek, ha azok maguktól nem akarnak jönni. A csaló koreai klónozó példája csak egy a kirívó esetek közül. A Nature folyóirat felmérése szerint az amerikai kutatók majd harmada vallotta be - névtelenül -, hogy kicsit cicomázni szokta a kísérleti eredményeit a könnyebb publikálhatóság kedvéért. Különösen így van ez, ha a kutatónak esetleg anyagi érdeke is fűződik saját kutatásainak sikeréhez. Nem véletlen, hogy most már minden komolyabb tudományos folyóirat megköveteli: a náluk közreadott cikkek szerzői nyilatkozzanak a cikkben közöltekkel kapcsolatos anyagi érdekeltségükről. Hát igen, a világ kutatói erkölcsi szempontból semmiben sem különböznek az átlagtól.
Az úgynevezett egészséges versenyszellem, a piaci és üzleti felfogás világszerte Hollywooddá változtatja a tudományt, ahol az új ötleteket a régi, bevált ötletek új köntösbe való öltöztetése váltja fel, ahol a felszíni csillogás fontosabb a tartalomnál. Bár első hallásra jól hangzik a technológiatranszfer emlegetése, az új felfedezések gyakorlati hasznosításának szorgalmazása, a valóságban gyakran nincs másról szó, mint az ígéretlicit spekulációs jellegű folytatásáról. A "forradalmian új" felfedezésekre mindig lehet induló tőkét találni, csak megfelelő marketing kell hozzá. Mint tudjuk, pénzt lehet keresni genetikai teszttel, rákgyógyító csodaszerrel, horoszkóppal, nemi teljesítményt növelő lúdtalpbetéttel, mindennel, ami valamilyen valós, vélt vagy gerjesztett igény kielégítését ígéri, és amivel a tudományosság látszatát lehet kelteni!
Az így alapozott cégek életideje, legalábbis a biotechnológiában, rendkívül rövid. Átlagosan két év elég ahhoz, hogy a pénz elfogyjon, s a cég bezárjon. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet vele pénzt keresni, csak tudni kell időben kiszállni. Az internet által felfújt spekulációs buborék néhány évig tartott csak, tudományos köntösbe bújtatott társa hosszabb életű, mert az alapkutatás társadalmi megbecsülését használja álcának. Hosszú távon csak azok a cégek életképesek, amelyek szolgáltatást adnak el a többi cégnek. A kaliforniai aranylázban is a kocsmárosok gazdagodtak meg, és nem az aranyásók! Természetesen léteznek valódi felfedezések is, amelyek valódi haladást eredményeznek. Ezek azonban kisebbségben vannak, és sokukról még nem is tudjuk, hogy azok. Az átfutási idő túl hosszú, majd száz év múlva kiderül. És persze van valódi haladás is. A közvélemény azonban nem a tudományos haladást érzékeli, hanem a technológiait. Ritkán találkozik a tudomány valódi problémáival, a csillogás, sajtótájékoztatók, cégek füstfüggönye elfedi a valóságot. Így tűnhet teljesen jogosnak az a kritika, amellyel az alapkutatókat illetik, tudniillik hogy nem csinálnak semmi gyakorlatilag hasznosíthatót. Abba csak ritkán és kevesen gondolnak bele, hogy a villanyvilágítást nem a gyertyavilágítás továbbfejlesztésén dolgozó mérnökök találták fel!
A tudomány gyakorlati hasznosíthatóságától élesen el kell különíteni az intézmények, nevezetesen az Akadémia működésének problémakörét. Amióta a kutatás önálló szakma lett, kialakultak hivatalos intézményei, amelyek keretet adnak a kutatás működéséhez. Ez így van rendjén. Azonban, amint azt a hivataloktól megszoktuk, hatalmas energiát fektetnek saját fontosságuk bizonyításába. A hivatali pozíció ugyanis mindenképpen befolyással, hatalommal jár, tehát megkönnyíti a hivatal viselőjének szakmai életét. Így tehát logikus, hogy a "sikerorientált" kutató törekszik az intézményi pozíciókra, amely hatalmat és védelmet nyújt, és adott esetben elfedi a teljesítmény hiányát. Ez persze messze nem jelenti azt, hogy például minden akadémiai tag "sikerorientált" lenne, és valódi teljesítménnyel egyáltalán ne rendelkezne. Egy közösség, legyen az tudományos vagy bármilyen más, mindig valamennyire klubszerűen működik, hiszen a résztvevők személyesen is ismerik egymást. A klubba az léphet be, aki elfogadja az írott, és főként az íratlan működési szabályokat, és akit a klub befogad. Egyéb feltétel nincs. Így hát olyanok is be tudnak kerülni a tagok közé, akik csak a szabályokat tartják be, de a célokkal már nem törődnek. A klub kifelé védi a tagok közös érdekeit, és igyekszik nem kiteregetni a szennyesüket.
A tudományos teljesítmény objektív mércéjének hiánya jól kihasználható a kívülről jövő támadások elhárítására. A klubtagok ebből profitálnak, a klubon kívüliek pedig elégedetlenkednek! A valódi okot - hogy a bentiek miért nem akarják befogadni a kintieket, ők pedig miért akarnak bekerülni - egyik fél sem mondja ki nyíltan. A tudományos intézmények esetében a klubérdek védelme csak súlyosbítja a tudományos közélet már korábban említett, egyébként is konzervatív működésmódját. Ez a világon mindenhol, az USA-ban vagy bármely európai országban is így van. Ez a helyzet a magyar tudományos társadalommal és intézményeivel is. Azonban minél kisebb egy klub, annál erősebb a szubjektív és annál gyengébb az eredeti objektív komponens a közösséget összetartó íratlan szabályokban. A belterjesség egy kis közösségben, mint tudjuk, fokozatosan degenerálódáshoz vezet. Egy kis közösségben hamar megmerevednek az erőviszonyok, kialakulnak a szövetségek, a hűbéri viszonyok, és mindenki féltve ragaszkodik a megszerzett pozíciókhoz. Egy ilyen közösségben egyre több lesz a "zenész", egyre kevesebben értenek a muzsikához, és nagyjából mindenkinek érdeke, hogy ez ne derüljön ki.
Nyilvánvaló, hogy az ország és a magyar kutatás javára válna a tudományos intézmények alapos reformja. Az egészséges megújulás elképzelhetetlen a belterjesség felszámolása nélkül. Ez csak a privilégiumok, az urambátyámrendszer megszüntetésével és a pályázatok nyílt elbírálásával érhető el. A magyarországi pályázatok bírálatát még kivételesen sem lenne szabad hazai kutatókra bízni, hiszen ők mind személyesen ismerik egymást. Magyarország ma már nem egy elszigetelt, gyenge ország, itt az ideje, hogy bekapcsolódjon a nemzetközi tudományos életbe.
S itt kellene hogy következzenek a javaslataim. Az, hogy mit nem tartok megoldásnak, talán már kiderült az eddigiekből. Az, hogy mit tartanék annak, már nem fér bele ebbe az írásba. Akármi lenne is a javaslatom, az csak egy kívülállóé. Az érdekelteknek kellene összeülniük és megbeszélniük közös dolgaikat. Az egyoldalú megoldások, jöjjenek azok az Akadémiától, minisztertől vagy bárki mástól, sehova nem vezetnek, legfeljebb a tudomány kis- vagy kevésbé kisstílű biznisszé válásához.
A szerző professzor, École Pratique des Haute Etudes (Párizs)
