Buza Péter: Fürdőző Budapest, Holnap Kiadó

Nos, nem egészen. Annyiban például semmiképp, hogy a könyv utolsó fejezetének, amely a vízre alapozott városmarketing históriáját tárja elénk, Buza Péter egyenesen a Világdélibáb címet adta. Itt nemcsak a "világfürdőváros" eszméje mellett a húszas évektől a hatvanasokig nem lankadón kardoskodó Szviezsényi Zoltán munkásságával ismertet meg minket, hanem a történetet egészen a tavalyi évig nyomon követi: addig, amikor Budapest a "víz és metropolis" eszméjével a kulturális főváros címért folyó harcban maradt éppen alul.

De mondom, a víz, mint a világhír felé röpítő ugródeszka inkább csak mellékszál ebben a könyvben. Buza Péter témája valóban nem Budapest, a fürdőváros, hanem a címben szereplő "fürdőző" Budapest. Habár a honfoglaló eleink heves tisztálkodóhajlamának legendáját a szerző meggyőzően cáfolja - a nyereghez kötött bőredények inkább áldozati célokat szolgálhattak, mintsem az esti mosdást -, a történetet alaposan végigköveti az ókortól egészen napjainkig. Szól a római fürdőkről, akárcsak a középkori és török szokásokról, végigveszi a gőzfürdőket és a tisztálkodást szolgáló hideg vizes fürdőket, valamint a dunai uszodákat és a különféle strandokat. Izgalmas történeti adatait fejezetenként bőséges forrásgyűjtemény egészíti ki, így a könyv végére jutva ki-ki képet kaphat arról, milyen volt az a régi világ, amikor gyógyulni, felüdülni, csinosodni, sőt szerelmi enyhet lelni is fürdőbe járt a pesti nép.

A Fürdőző Budapest lapjain a régi Pest megannyi kulcsfigurája felbukkan. Krúdy például, aki egy helyütt Margit-szigeti forrásvizet ajánlott a bortól megkeményedett máj kezelésére, Kövecses György fürdőmester, akit negyvenévi szolgálat után búcsúztattak el a Rudasból, és persze vitéz doktor Molnár Károly is, aki 107 éves koráig járt nap nap után úszni a Lukácsba. Mondanunk sem kell talán, hogy emléktáblája avatásán is személyesen megjelent.