Környezet és stabilizáció
A környezetvédelmi adóreform ügyét már 1992 óta igyekszünk népszerűsíteni a Levegő Munkacsoporttal. Lényege a költségvetési bevételek összegét nem érintő adóátrendezés: a munkaerőt terhelő tételek csökkentése és környezetvédelmi adókkal való pótlása. Ezt az adózási módot Nyugat- és Észak-Európa minden országa alkalmazza. Hatására nő a foglalkoztatás, javul a környezet állapota. A mértékek ugyan alacsonyak, de ez nem az adóátváltás eredményességével függ össze, hanem politikai megvalósíthatóságával. Ezek az adók ugyanis nagyrészt az energiát és az üzemanyagokat terhelik, s az ipari érdekcsoportok és fogyasztói lobbik megakadályozzák a nagyobb mérvű megvalósítást. Ugyanakkor az alacsonyabb bérköltségekkel járó előnyök a kis érdekérvényesítő képességű, nagyobb munkaerő-intenzitású szektorokban jelentkeznek.
Magyarországon mindkét jellegű intézkedésre szükség van. A munkaerő terhei tarthatatlanul magasak, és energiaár-emelések is lesznek. Az ökológiai adóreform ezeknek elméleti és kommunikációs keretet adhat. Nehéz viszont elfogadtatni fogyasztói megszorításokat akkor, amikor a villamosenergia-szektorban a korábbi 8 százalékosról 23 százalékra emelkedett az eszközarányos nyereség. Mindjárt más lenne a helyzet, ha a fogyasztók azt látnák, hogy a magasabb árakból származó nyereséget az állam elvonja, és energiaracionalizálásra költi.
Az utóbbi években igyekszünk felhívni a figyelmet a környezetileg káros támogatások megvonásának szükségességére. Azokra a támogatásokra gondolunk, melyeket a környezetet károsító tevékenységek kapnak, ahelyett, hogy adókkal és egyéb intézkedésekkel próbálnák megfizettetni velük az okozott károkat. (A legtöbb ilyen támogatásban a közlekedés, az energiaszektor és a mezőgazdaság részesül.) E támogatások - a mezőgazdaságot leszámítva - elenyésző mértékben származnak közvetlen vagy közvetett államháztartási forrásokból. Ölthetik az alacsony bányajáradék, környezet- és területhasználat formáját, származhatnak a károsító tevékenységek korlátozására hivatott szabályozás fogyatékosságából, de ide soroljuk azt is, amikor nem közjószágfunkciót ellátó fejlesztéseket közpénzekből finanszíroznak (autópályák), vagy a környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztését az optimális szint felett támogatják. Ilyen támogatásnak számít az is, amikor a környezeti károkat nem fizettetik meg az okozóval.
A legnagyobb mértékű, környezetileg káros támogatások a közlekedésben keletkeznek. Ezek részben másnak okozott, meg nem fizetett károk formáját öltik. A fejlett szolgáltatói társadalmakban a nemzeti termék 5-8 százalékára rúg ez az összeg, melyet a közlekedésből származó különféle bevételek körülbelül a negyedére-harmadára csökkentenek (hasonló adatok jellemzik hazánkat is). Pavics Lázár és Lukács András, a Levegő Munkacsoport szakértői kimutatták, hogy Magyarországon a közúti közlekedés évente 1000-1200 milliárd forintnyi környezeti és egészségi kárt okoz. A legmegdöbbentőbb talán az, hogy a magán személygépkocsi-használat hivatalosként történő elszámolása évente legalább 500-600 milliárd forint bevételtől fosztja meg a központi költségvetést. Az adatot másfél éve tették közzé (részletes számításokkal alátámasztva), és azóta is több fórumon felhívták rá a figyelmet. Érthetetlen, hogy a kormány 10-20 milliárdos ügyekkel van elfoglalva, s látóköréből kiesnek az igazán nagy tételek. Évi 350 milliárd forint bevételkiesést okoz (támogatást jelent) az ingyenes parkolás és gépkocsitárolás, ezzel szemben 2004-ben az államháztartás alig több mint 270 milliárd forintot költött fejlesztési prioritására, a gyorsforgalmi utak építésére (melyek - a várakozásokkal ellentétben - nem segítik elő a vidékfejlesztést, környezetileg káros támogatásnak minősülnek).
Az energiaszektorban az el nem vont bányajáradék és a meg nem fizetett környezeti károk évente 100 milliárd forint nagyságúak. Az intenzív mezőgazdaság évente 250 milliárd forint meg nem fizetett környezeti kárt okoz. Az ágazat sajátos helyzete miatt ezeket a károkat az okozókra ráterhelni nem lehet, viszont az uniós támogatásokból nagyobb mértékben kellene részesíteni az organikus és a vidékfejlesztő funkciókat is ellátó gazdálkodást.
A vezető gazdaságpolitikusok és gazdasági szakemberek - úgy tűnik, elvből - nem hajlandók figyelembe venni a környezetvédők és környezetgazdászok javaslatait. Gazdaságunk siralmas helyzete az ő ténykedésük eredményét tükrözi, így sem szakmai, sem erkölcsi alapjuk nincs, hogy a nem tőlük származó javaslatokat lesöpörjék az asztalról.
