Egy székelykáposzta-élményem
Most nem ereszkedünk a mondat mélyire, nem tárjuk föl különböző rétegeit (vannak neki), hanem maradunk itt: megfelelő minőségű élelmet szerezni ebben a városban (ebben az országban) nem könnyű (nyelvileg trendibben: kihívás).
Nemcsak étteremvonatkozásban igaz ez, hanem úgy általában is. Hosszabb külföldi (nyugati; az isten verje meg, hogy még mindig így használjuk ezt a szót: pont úgy, mint huszonöt éve) tartózkodás után különösen feltűnő és fájdalmas. Mert amíg külföldön (nyugaton) bekolbászolt az ember az első útjába kerülő falusi közértbe, és ott legalább négy fajta paradicsomot, háromféle sárgadinnyét, ezer jobbnál jobb szalámit, szalonnát, mindenfélét talált, addig itthon külön beszerzőtúrákat kell szervezni, kapcsolatokat megmozgatni, titkos forrásokat keresni, hogy a legalapvetőbb zöldség- és húsféléket elfogadható minőségben szerezze be az ember, de nagyáruház zöldségpultjain normális minőségű árut például a lehető legritkábban látni, de még az ultradrága, plázába telepített látványzöldségesek árui is megbízhatóan okoznak szörnyű meglepetéseket.
A magyarság persze ebben az ügyben is jelentős öncsalásban van, tudniillik a magyarság azt gondolja, hogy a magyar zöldség (mondjuk paradicsom) utolérhetetlen minőségű, fantasztikus ízű, csupán ellátási anomáliák okozzák a minőségi hullámvölgyeket, a szemét multi, kapitalista, külföldi áruházláncok üzletpolitikája, mert a szemét, külföldi, multi kapitalista, kínai olcsó szart adják. (Nevezzük ezt Engel Pál nyomán xenofób zöldségpercepciónak.) Pedig az a magyar, ami ott van a pulton, persze mindenből csak egy fajta, minek több, ugye, szóval az a magyar, egyáltalán nem nagy minőség. Tessenek kipróbálni, összekóstolni valamivel, persze nem a kínaival meg a bangladesivel, de mondjuk olasszal, többféle olasszal (ott van több fajta)!
Na már most, ha az alapanyagokkal baj van, akkor hogyan lehetne normális főtt ételhez jutni, ugye? Nehezen. Pláne nehezen, ha a dolgozó ember normál hétköznap szeretne valami normálisat ebédelni, normális alatt értsük, hogy nem kalóriák, szénhidrátok meg fehérjék meg istennyilák halmazát, hanem természetes anyagokra, állatokra és növényekre legalább emlékeztető ízű ételt. A dolgozó embernek két lehetősége van: vagy kivételes szerencséje folytán talál a munkahelye közvetlen környezetében egy kifőzdét, büfét, éttermecskét, ahol aránylag elfogadható dolgokat főznek, normális áron, mert minden hétköznap nem bír az ember ötezerért ebédelni, de még háromért vagy kettőért se nagyon, tehát van ez a lehetőség, ami egyébként szinte kizárt vagy legalábbis igen kis valószínűséggel fordulhat elő, vagy van a másik lehetőség, hogy valami kajarendelős szolgáltatást vesz igénybe az ember, de egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan kajarendelős szolgáltatás van a városban, amely ehető kaját képes prezentálni.
Az utóbbi években városszerte újjáéledtek a menzák. Minden nyomorult rossz emlékkel együtt, amit előhívni képes ez a szó. Nagy önkiszolgáló éttermek nyílnak nagy irodaházak aljában, szegény droidok pedig sorakoznak a fényes járólapokon a krómkorlátok mellett, hogy műanyag tálcán eléjük tolják az üzemanyagot, amely éppen elégséges a belső égésű működéshez. Ezek nem ételek, ezek ki tudja, milyen anyagokból készült energiahordozók. Ott topognak szegény droidok a tűsarkúikban, kosztümjeikben meg az öltönynyakkendőikben, és eszik a szart. Pedig nekik még multinacionális pénzük is lenne arra, hogy valami rendeset egyenek, de hát nincs idő, csak fél óra az ebédre, kirohannak, betermelik, visszarohannak. A menzás meg - aki a legkevésbé sem multinacionális - dörzsöli a tenyerét, mint egy Stürmer-karikatúrán a zsidó bankár.
Az én munkahelyem mellett is van egy ilyen intézmény, úgy hívom, a zombimenza. Évente egyszer vagy kétszer teszek vele próbát, és mindig idegöszszeroppanás-közeli állapotban távozom. Az bosszant leginkább, hogy még az az überhatékony szabadversenyes kapitalizmus sem látszik működni, még az is kicsorbul a simlisség, a tisztességtelenség, az igénytelenség gyémántkemény ötvözetén. Mert naivan úgy gondolná az ember, hogy azon a helyen, ahol szarul főznek, ahol a legócskább komcsi trükkökkel spórolják ki az alapanyagok utolsó atomjait is, ahol még a burgonyakrémlevesbe is sajnálják a kétgrammnyi burgonyát, a kutya sem fog enni, az a hely tönkremegy, mint a sicc. Ehhez képest meg sorok kígyóznak az önkiszolgáló pult előtt mindennap, a menzás meg mócsingosra keresi magát. Mert a droid/zombi nem tud odébb menni négy utcával vagy két metrómegállóval, neki ott kell ennie a zombimenzán, nincs más választása. A menza lokális monopólium. (Köszönöm Kardos Gábor közgazdász segítségét.)
De forduljunk rá a székelykáposzta-élményre. Ha a napi menzázásnak nem is lehet alternatívája, de szívderítő élmény olykor, mert a hentesnél hozzáférhető sült-főtt állati alkatrészeknek még van ízük (a baromfikat kivéve persze, mert azok már életükben sem hasonlítottak soha baromfira, az ízük meg még annyira sem).
Hetek óta kafkázom egy nagyszerű állami hivatallal: egy nevetségesen csekély értékű vagyontárgyat szeretnék átiratni, ehhez hatféle papír, okmánybélyeg, tanúsítvány satöbbi kell, eddig négyszer küldtek el, hogy pótoljak valamit, vagy írassak alá ezt vagy azt valakivel, igazából már túl vagyok az ideges stádiumon, csak álmomban sírok fel néha, meg akkor kezdek üvöltözni, amikor egy malactekintetű szakszervezetis arról jajong a tévében, hogy szétverik a magyar közszférát (már a közszféra nyelvtörőjétől is rám jön a rángógörcs). Na mindegy, e kafkázás miatt, kissé másnaposan és nagyon éhesen vetődtem a festői Bajcsy-Zsilinszky útra, a Kálmán Imre utcai sarokra, ahol egymás mellett - micsoda kombó egy másnaposnak! - találtam gyógyszertárat és egy szimpatikus, old school hentest. És a hentesnél pedig székelykáposztát. Kábé ötszáz forintért vagy még annyi sem volt. Az a székelykáposzta, amit benyomtam műanyag tányérból tíz perc alatt ott, a nagyjából negyvenfokos beltéri hőmérsékletű galérián, visszaadta - ha a hitemet nem is, de - a reményt. Tele füstölt hússal, hogy a káposzta teljesen átvette azt a jó füstölt ízt, semmi sertéspörköltmaradék vagy ilyesmi, nem: csak füstölt hús és savanyú meg édes káposzta.
Most ide jöhetne a vörös farok, hogy él még a magyar meg satöbbi, de ha ismeri az ember a hazáját meg pláne azt a környéket, akkor inkább aggódós hangot ütne meg, hiszen nyilvánvaló, hogy az old school hentes a Becketts pub szomszédságában nem húzhatja már sokáig, egy-két évig talán; a belvárosból, az értékes üzlethelyiségekből kiszorulnak mind, a külvárosban meg nincs rájuk szükség, mert ott van Tesco. Szóval addig egyenek, amíg lehet.
