A demokrácia szele megcsapta ugyan a politikai pártokat, ám kiszámíthatatlan, hogy a leendő vesztes(ek) miként reagálnak a választások eredményeire. A tét nem csupán a politikai hatalom megszerzése. Különösen nem egy olyan háború pusztította, diktátorok kirabolta országban, ahol a gazdaság éppen csak ébredezni kezd a több évtizedes lidércálomból. Sokkal nagyobb vonzerőt jelent a Katanga tartomány alatt rejtőző, kiapadhatatlannak tetsző ásványkincsvagyon birtoklása.

Már II. Lipót belga király is az itt fellelhető arany, gyémánt kiaknázásának jogáért vásároltatta fel az anyaországnál nyolcvanötször nagyobb területet, s lett ezzel minden idők legnagyobb „telektulajdonosa”. Ezért vált meg oly nehezen Brüsszel is a XX. század közepén politikai szempontból mind kényelmetlenebbé váló külbirtokától.

Ezért ragaszkodott hatalmához körömszakadtáig a szabadságharcosból lett diktátor, Mobutu Sese Seko és utódja, az idősebb Kabila, és nem utolsósorban ezért sietett a mindenkori kinshasai kormány segítségére a zimbabwei kényúr, Mugabe, és talán a hutu–tuszi konfliktus ürügyén ezért küldött csapatokat Kongóba a szomszédos Ruanda és Uganda is. Hiszen aki csak rövid ideig is uralta ezt a déli tartományt, mesés gazdagságra tett szert. Ideje lenne, hogy az ország is javát lássa már a világ egyik leggazdagabb ásványkincs-lelőhelyének, s hogy a gyémánt, az arany és újabban az elektronikában használatos koltanérc kitermelése és exportja ne csak magánvagyonokat gyarapítson.

Noha az ENSZ még soha, sehova nem küldött annyi megfigyelőt, mint a mostani, kétszer is elhalasztott kongói választásra, megjósolhatatlan, hogy sikerül-e békében, csalások nélkül lebonyolítani a voksolást, amelyhez a szükséges infrastruktúrát sem volt könynyű megteremteni. S ami még ennél is bizonytalanabb: a megválasztott elnök, a kormány és a parlament képes lesz-e nyugalmat teremteni az országban.

A választásokhoz fűzött nagy remények ellenére felettébb bizonytalan a helyzet az Afrika közepén elterülő hatalmas országban, ahol a rettegett diktátor, Mobutu Sese Seko megbuktatása (1991) óta dúl a véres polgárháború, amelynek a becslések szerint legalább négymilliónyian estek áldozatul. A tizenöt évi – a számos más afrikai ország beavatkozása miatt a kontinens világháborújának is nevezett – harcok több síkon is zajlottak.

A hatalomért, mert a Mobutut ruandai és ugandai katonai segítséggel elkergető Laurent-Désiré Kabila rövid idő alatt bebizonyította, hogy semmivel sem különb elődjénél, ugyanolyan korrupt despota, mint Mobutu volt, ráadásul megbízhatatlan szövetséges. (Az 1960-as években Kongóban is felbukkanó legendás forradalmár, Ernesto Che Guevara naplójában részeges mihasznának nevezte az egykor Lumumba mellett is szolgált Kabilát.)

Bár a kelet-kongói tuszik (banyamulengék) segítségével vonult be Kinshasába, hamar megfeledkezett az ígért területi autonómiáról. Ez lett a veszte is, mert ugyanúgy a keleti határvidékről, ugyanúgy ruandai és ugandai segítséggel indult el az a szintén a tuszik vezette felkelés, amelynek végén, 2001 első napjaiban megölték. A kongói hatalmi és szövetségesi viszonyok kiszámíthatatlanságát jól jellemzi, hogy helyére fia, Joseph Kabila lépett, aki vezérkari főnökként szolgálta apját, ráadásul semmiféle szerepe nem volt a lázadásban.

A több évszázados törzsi viszályokat azonban nem lehet egyik napról a másikra elsimítani. S bár május közepén a katangai mai-mai felkelők, majd július elején a néhány év alatt hatvanezer áldozatot követelt hema–lendu háborúskodás színterén, a keleti Ituri tartományban is letették a fegyvert az ellenséges milíciák, nem mondható el, hogy „szent a béke” a közép-afrikai államban

A kampány és a szavazás rendjéről a helyi hatóságok mellett a 18 ezer főt számláló ENSZ-misszió (MONUC) és a nemrégiben az afrikai országba érkezett EU-haderő hivatott gondoskodni.