Húsz esztendő igen nagy idő, különösen akkor, amidőn gyors történelmi változások követik egymást, és visszatekintve alig ismerjük ki magunkat az idő örvényeiben, hiszen nem csak a társadalom, a közélet és a mindennapok kultúrája alakul át radikálisan, az emberi jellemek, az emberi kapcsolatok is megváltoznak. Ilyenkor kell felkeresni az állandóság és a megbízhatóság szellemi intézményeit: felidézni és magasra emelni emberi sorsokat és életműveket, hogy kialakuljanak és vitathatatlanná váljanak azok az irányok, amelyeket a mindinkább zavarossá váló világban, mondhatnám így is: a "szabadság dzsungelében" követni lehet. Ilyen példaszerű és követésre érdemes szellemi intézmény az is, amelyet a két évtizede eltávozott Donáth Ferenc emberi sorsa és politikusi, valamint tudósi életműve jelent.

Nehéz volna teljesen személytelenül, hűvös tárgyilagossággal szólnom róla, minthogy Donáth Ferenc számomra nemcsak a közelmúlt magyar történelmének egyik, politikai és morális tekintetben egyaránt meghatározó személyiségét jelenti, hanem személyes emlékek és elkötelezettségek nagyon is eleven hősét és alakítóját, akinek emberi lénye és tanítása beépült az én életembe is. A tököli internálótáborból frissen szabadult irodalmárként ismertem meg őt. Donáth Ferenc ugyancsak akkor szabadult a méltatlan rabságból, amellyel nem először (akkor éppen a harmincas évek és az ötvenes évek rabsága után harmadik alkalommal) sújtotta a diktatórikus hatalom. Alig látszott meg rajta a testi és lelki szenvedés, demokrata államférfi volt, hozzászokhatott, hogy a mögöttünk maradt XX. század minden hatalma megtorolja a szabadság és az igazságosság önzetlen és áldozatos szolgálatát.

Megjelenése engem, bevallom, mindig a régi, a fejedelemség korabeli erdélyi államférfiakra emlékeztetett: a tar fejtető és a tatáros arcberendezés. Mintha ezek külső jelei lettek volna a politikai személyiség mentális tulajdonságainak, hiszen a régi Erdély politikusai óta igen ritka volt az a magyar államférfi, aki olyan bölcsességgel, kiegyensúlyozottsággal, a kompromisszumkészség mögött is erőteljesen érvényesülő elvszerűséggel és határozottsággal képviselte volna a felismert igazságot és a nemzet egyetemes érdekeit, mint éppen Donáth Ferenc. A rendszerváltozás után eltelt másfél évtizedben bizonyára ezek voltak a politikai stratégia és erkölcs legfontosabb hiánycikkei. Ennek a hiánynak a nagyon is érzékelhető jelenlétét szimbolizálta közel egy évtizede az is, hogy a Földművelési Minisztérium akkori kisstílű és erőszakos uralkodója sokáig meg tudta gátolni Donáth Ferenc itt látható emlékművének elhelyezését.

Donáth Ferenc életútjának, amely a vidéki magyar értelmiség ellenzéki szellemű világképétől és főként: életérzésétől a föld alatti kommunista párt soraiba, majd a harmincas évek végén a baloldali mozgalmakat egységbe fogó Márciusi Fronthoz, a Nemzeti Parasztpárt szervezéséhez, később a Békepárthoz, a háború után a demokratikus földreform irányításához, majd a börtönbe, szabadulása után a Nagy Imre körül gyülekező reformértelmiség soraiba és az ötvenhatos forradalom vezető politikusai közé, azután ismét a börtönbe, kiszabadulva a tudományos munka műhelyébe, végül a demokratikus ellenzék mozgalmához, a Bibó Emlékkönyv szerkesztői feladataihoz és az 1985-ös monori tanácskozáshoz vezetett, az iménti lexikálisan vázlatos felsorolás szerint is nemegyszer drámai természetű mozgalmasságában és változatosságában is határozott és egyenes vonalú íve van.

Ennek az életútnak a politikai, lelki és erkölcsi stratégiáját mindig a magyar és az európai baloldali hagyomány jelölte meg. Annak azonban, hogy valaki baloldali magyar hazafi, nem a pártpolitikai retorikák és ellenretorikák adják az értelmét, hanem az 1789-es francia forradalom igen egyszerű hármas jelszava: a szabadság, az egyenlőség és a testvériség. Ebben az értelemben volt baloldali vagy vált baloldalivá Kossuth Lajos, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, József Attila, Ilylyés Gyula, Kéthly Anna, Bibó István, Nagy Imre és természetesen Donáth Ferenc. És aki a baloldali hagyományt elutasította, és a baloldal igazságait legfeljebb kalózlobogónak használta, mint Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János, annak valójában vajmi kevés köze volt ehhez a magyar és európai baloldalhoz.

Donáth Ferenc baloldali gondolkodó és baloldali politikus volt, ugyanakkor nem egyszerűsítette le néhány jelszóra vagy alapelvre a baloldaliságot. Ahogy a hozzá közel álló (és minden újabban hangoztatott minősítés ellenére szintén baloldali) népi mozgalom nagy személyiségei, például Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter vagy Kovács Imre is, mindig "népben és nemzetben" gondolkodott. Az igazi baloldaliságtól nem tartotta idegennek az igazi jobboldaliság, így a nemzeti hagyományok, a nemzeti szolidaritás értékeit. Összefogó és összefoglaló szellemiséget képviselt, és elutasította azokat az elfogultságokat, mítoszokat és viaskodásokat, amelyek oly sokszor megosztották és tették cselekvőképtelenné a magyar demokrácia táborát, a magyar értelmiséget.