Fogantatásom után öt-hat héttel az a női személy, akinek a hasában - a szíve alatt - albérletet vettem ki, az életemre tört. Nevetséges, hiszen heteken át semmi panasza nem volt rám. A rovásomra írható, hogy a megtermékenyítés után naponta megduplázódott a sejtjeim száma. De ez tudott dolog, és nem okoztam én addig az ő életében semmi zavart. Ilyen jó lakója még nem volt! Mégis mi történt? Az ötödik héten a szívbajt hozta rám a riadt felkiáltással:

- Miska, nem jött meg a menzeszem! Lehet, hogy terhes maradtam?

Rendben, rendben, rendben: fül híján valóban nem hallhattam még ezt a mondatot, csak a később történtekből következtettem vissza rá, mert a főbérlő idegsokkjától áramütést kaptam, be is húzódtam a kuckóm legtávolabbi sarkába, de sírása miatt ott is rázkódtam. Micsoda dolog ez egy babszemnyi embrióval? Nem zigóta vagyok már, és rögtön magzat leszek! Ha nem is szerződtünk, hogy ideiglenes birtokba vehetem a méhét, az eltelt zavartalan hetekkel szolgalmi jogot, legalábbis szokásjogot szereztem rá! Akkor meg mit hepciáskodik?

Utólag persze mea culpázhat, meg nagybetűvel visszaemlékezést írhat a kék füzetében rólam: "Mi mindent elkövettem, hogy Ő ne legyen! Enynyi idő távlatából is mardos a bűntudat. Anyám rémisztgetett, hogy keskeny a csípőm, és belehalok a szülésbe. Emiatt is mindent kipróbáltam, hogy elmenjen a gyerek."

Nem hatódok meg a bűntudatától: ha harc, hát legyen harc!

Megtiltom a magzatvédőknek és a liberálisoknak, hogy történetemet felhasználják feloldhatatlan ellentéteik mélyítésére. Én abortuszpárti vagyok. Elítélem, hogy akkor a keresztény úri Magyarországon szigorú abortusztilalom volt, nem úgy, mint két határral odébb, ahol fajnemesítési célból űzték ezt. Tudom, hogy a tilalom a szerencsém, de én is védtem magam. Mert más az elv, és más a valóság (a saját érdek). Láttunk már ilyet. Itt van ez a bibliás neveltetésű asszony, aki élet-halál harcba kezdett ellenem. Nem tudta, hogy "az anyaméhbe zárt magzat már ember" Kálvin szerint is? Képes lett volna megszegni a "Ne ölj!" keresztényi parancsolatot, csak azért, mert számára láthatatlan voltam? Az anya támad rá méhe gyümölcsére, ő akarja kioltani saját magzata életét, megszakítani az isteni teremtés folyamatát? Káini cselekedet!

Jó kis prédikáció, mi?

Volt még egy hét hezitálás, aztán indult az akció, amiről a figyelmesebb olvasók tudják, a gyengébb idegzetűeknek pedig eláruljuk, hogy csak kemény edzés, jó túlélőgyakorlat lett.

Egy esővízzel teli negyvenliteres mosófazékkal kezdte. Húzgálta le s fel, próbálta emelgetni. Lötybölődtem, lötybölődtem:

- Lassabban a testtel, hé! - kiáltottam, de rá se rántott. Uszonyaimmal próbáltam a hullámokkal szemben haladni. Jó ötlet volt kikötni magamat erre a zsinórra.

Végül őt kapta el a hányinger, amitől émelyegtem én is, amikor öklendezett, akkor pattogtam.

Két nap nyugalom után jött a keserűleves. Kinint vett a patikában, aztán zutty a forró fürdőbe. Nem is annyira zutty, mert sziszegve kucorodott bele. Ilyen keserű vízi sivatagban még egy teve is kimúlt volna. Leültem a partra, és törölgettem a homlokom. Ablakot kellene nyitni, gondoltam, de nem volt ablak! Értik? Épeszű ember hogy vehet ki ilyen albérletet?

Hallucináltam. Rákok közé keveredtem, egészen addig csattogtak az ollójukkal, amíg a zubogó vízbe nem zúdítottak bennünket. Pont olyan piros lettem én is, mint ők. Elájultam. Magamhoz térve csüngtem a zsinóron, mint egy elázott zászló. Keserű lét.

- Ne, Mókuska, most ne. Feszül a mellem, rettenetes a közérzetem! - mondta este.

Ezt már pontosan hallottam a csinnadratta ellenére. Mert ezzel az albérlettel átvertek. Azt igérték, hogy "vízparti, csendes". Víz az volt, de direkt az én bosszantásomra napról napra nőtt a zaj. A víz pedig, mint egy erősítő, felhangosítja a zörejeket. Már megkülönböztettem a szív lüktetését az ütőér morajlásától, a vér surranásától, a belek bugyborékolásától, a köhögéstől, az ivás és evés morajlásaitól. A háziasszony hangja pedig bennem szól, mint egy vezetékes rádió, kikapcsolhatatlanul belém kötve. De Mucikám, ezzel nem fogsz engem innen kiüldözni!

Vezetékes rádió? Rosszabb. Össze vagyunk huzagolva! Az is számít, mit gondol. Mert az emlékek, a szándékok érzelmi hullámai felkorbácsolják a szívverését, a vérnyomást, a kémiai reakciók soráról nem is szólva. Nekem ezt mind át kell élni, és én sem vagyok fából! Most például úgy gyorsul a szívverésünk, hogy tudom, megint valami galádságra készül ellenem! Tessék: felmászik a konyhaasztalra, és leugrik. A hétszentségit, bevertem a fejem! Megint felmászik, ismét leugrik - de már markolom a zsinórt! Fel, le, fel, le, fel...

- De Garbókám, hát kitöröd a nyakad!

Ez Miska! - megismerem a hangját. Akkor szól, mikor már tűrhető lett? Csak a fejem ne sajogna.

Voltak az öreg spinének meglepő húzásai is. Zöldségért indult a pincébe, és az ötödik lépcsőről leugrott. Csak úgy. Váratlanul. Mocsok dolog. Ha te így, akkor én megszédítelek! Mássz csak vissza, menjél fel a hatodik lépcsőre... a hetedikre? Emlékeztem az "asztaltechnikára", és elég tűrhetően landoltam. Szédülsz? Nekem az oldalam fáj. Ki bírja tovább? Menj fel a tizedik lépcsőre, törd el a lábad, aztán majd nem ugrálsz!

Na tessék, lenn felejtetted a zöldséget. Inkább azon járt volna az eszed! Mindegy, most már üljünk csak itt a hokedlin, és nézz magadba. Lásd be, akármilyen kis pondró vagyok is, jobb, ha feladod! Egyezzünk meg: te lemondasz a terrorista cselekedetekről, én meg nem birizgálom a közérzetedet. Nem fog feszülni a melled, nem lesz hányingered. Na, gilt? Rendben?

Szép pár vagytok, hogy néznétek ki valami nyomorék kis krapekkal? Ennyi tortúra után ütődött is lehetek. Szeretnéd, ha folyna a nyálam és szitálna a fejem? Na látod! A szegényes otthon ne izgasson, én speciel tojok rá. És mi az, hogy szegényes? Ablak van?

Megsimogatta a mellét, aztán a keze a hasára tévedt...

Nos, asszonyanyám, mi lesz? Együtt vagy egymás ellen?

Megsimogatott.

Bukfenceztem egyet, aztán elrúgtam magamat a méh falától, aztán megint, és újból meg újból. Körbejártam az én kis legénylakásomat.

Nem mondtam még - ők sem tudják -, fiú leszek. Este addig sutyorgott a Miska meg a Garbóka rólam, hogy megszületett a "nyírbátori béke", megszűnt a hajtóvadászat ellenem. Valami furcsa dolog történt még. Csókolgatták egymást, aztán Miska behatolt egész az albérletemig. Az ajtónál megállt, aztán kitolatott. Járkált ki, be, ki, be... Ringatóztunk, ringatóztunk, aztán hörgés, sikkantás, és elzsibbadtunk. Színes karikák köröztek a szemem előtt, így aludtam el.

Béke, nyugalom, kutyaugatás. Ezt csak hallomásból mondom, mert fogalmam sincs, mi az, hogy kutya, vele is csak akkor fogok megismerkedni majd, ha kihúzom innen a lábam. Mivel nem kell a háziasszonnyal hadakozni, törődhetek egy kicsit magammal. Fantasztikusan érdekes tudok lenni. Érzed Te a bőröd? Foglalkozol a testeddel? Mikor simogattad körbe az arcodat, tapogattad végig a kezedet, a karodat és a lábadat, amit én naponta többször megteszek? Van nyakam, és nincs időm unatkozni. Azelőtt sem volt, a rohamos növekedés komoly foglalkozás. Megkóstolom az öklömet, szopom az ujjamat, vagy játszom a nagy horgonyzsinórral. Míg foggal-körömmel hadakoztam, se fogam, se körmöm nem volt, ez utóbbi csak most nőtt ki. Akárcsak a fejemen meg a szemem fölött a pihe. Ismerkedek a világ ízeivel, megkóstoltam ezt a nagy óceánt. Hát...

Kék füzet: "A változhatatlanba beletörődve napról napra boldogabbak lettünk, hogy gyermekünk lesz. Szép lánynak mondtak, de a férjem szerint terhes asszonyként a világ legszebb nője lettem. Mások is dicsérnek. Kiteltem, és elteltem az anyaság boldogságával. Mikor Miska reggel az irodába indul, mindig elkísérem a kapuig.

Este aztán tapogatta, csókolgatta a pocakomat, és kereste, merrefelé rugdos a fia. Szerinte csak fiunk lehet, és csakis futballista lesz, mert olyan remek lábmozgása van."

Hát ezek az én szüleim: az apám meg a főbérlő anyám. Jó volt, ha velem foglalkoztak, ha hozzám beszéltek. Megismertem a hangjukat, megkülönböztettem édes simogatásukat. Örültem, ha színeskarikáztak. Utána nyugodtabban aludtunk.

Bár nem voltam tervezett baba, szerencsére végül elfogadtak, mert a nem kívánt babáknak piszok rossz a sansza. Elviselhetetlen is lehetnék. Munkára, alkotásra képtelen. Hiába tanítónő az anyám, nem tudja, hogy iskolatulajdonos lett, hogy bárhogy csűrjük-csavarjuk, az anyaméh az első iskola. Fogantatásától kezdve, apránként önállósodva, mindannyian innen indulunk útnak. Mázli, hogy a konfliktusokkal, traumákkal terhelt két hónapot el lehet feledni. Ép maradtam testileg és szellemileg is, tűrhető az önismeretem, az empátiás készségem, fiatalemberként sem kellett az energiámat torzulások korrigálásába ölni.

Kék füzet: "Nyírbátorból bejöttünk Debrecenbe, Vajna Pista nőgyógyász barátunkhoz a klinikára, hogy vizsgáljon meg, nincs-e valami rendellenesség.

- Ideális anyatípus vagy. A kisebb nők általában simábban szülnek, remek a csípőméreted is. Nincs semmi baj, csak mozogj sokat, hogy könnyen jöjjön a világra az a lurkó, és vigyázz, ne hízzál el!

Ez hiányzott csak, és én a kelleténél is többet mozogtam. A munka zömét kivettem a cselédlány kezéből.

Mert cselédlány is volt. Hiába utáltam ebben a flancos nagyközségben, hogy egy »úriasszonynak« cselédet kellett tartania, alkalmazkodni kellett! Nem foghattad a piaci kosarat a kezedbe, azt a cselédnek kellett utánad vinnie. A mi anyagi helyzetünkben urizálás volt a cselédtartás: »fenn az ernyő, nincsen kas«.

Úgy zsúfolódnak bennem az események, hogy nehéz a kronológiai sorrendet tartani.

A terhességem alig látszott, noha elmúltam már öt hónapos. Anyám varrt egy remek estélyi ruhát, ami a sejtést is eltakarta, és elmentünk a Stefánia-bálba. Ez mindig fényes esemény volt, idegen vendégekkel. Nagy társasággal voltunk, és a műsor után odapenderedett elém a szomszédos Dessewffy gróf fiatal gazdatisztje, és táncra kért. Ámulva néztem Miskára. Nem akartam menni, magyarázkodni meg szégyelltem volna, ő meg odavetette:

- Menjetek csak, ügyesen táncol a feleségem!

Egy tangó után olyan eszeveszett csárdásba kezdett velem ez a férfi, hogy azt hittem, ott szülök meg a parketten. Hazafele szemrehányást tettem Miskának, amiért nem kért le, noha én közben integettem is neki, de csak nézett bennünket, a számonkérésemre meg azt felelte:

- Ezt a gyereket maga már mindenre megedzette!"

Ha emberanyámmal jól is éreztük egymást, ebben a táncikálásban összepotyolódtam.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy anyám álmodik. Összekulcsoltam a hasamon a kezemet, és néztem a színes, hangos, szélesvásznú filmet. Az egész pocakot betöltötte. Dolby Surround.

Csupa szőr arc, hosszú orr, félrefordított fej, aztán hírtelen elkap valamit a szájával és ropogtatja, majd vakkant kettőt. Ez a kutya! Az egész teste szőrös. De négy lába van, mint nekem. Nem úszik, hanem fut valami zöldön. Fölötte egy karnagyságú valami úszik, pörög, ahogy leesik a zöldre, egyet pattan, de a kutya két lábával leszorítja. Boldogan ugat, csóválja a farkát, és néz viszsza emberanyámra. Érzem, ez ő. Két lábon áll. Csak a fején van szőr, hosszú szőr, és két kezével a combjára csap:

- Pajti!

Akkor mégsem kutya, hanem Pajti, de miért ugat, mint egy kutya? Nem a kezébe veszi, hanem a szájába, ami az előbb úszott fölötte, és trappol vissza vele emberanyámhoz. Szeretném őt közelről látni, de a Pajti van a képen, két lábon áll a szájában a valamivel. Hát akkor a Pajti, a kutya és az ember egyforma, csak a Pajti meg a kutya csupa szőr és ugatva beszél, meg négy lábon is jár, meg kettőn is...

Édesanyám elveszi a valamit, és eldobja. Most sokáig látom az emberanyámat. Szép. De a bőre csak az arcán olyan, mint az enyém, a nyakától lefelé valamiért csíkos, a derekától lefele pedig kék a bőre és lelóg róla, ezért a két lába nem is úgy nyílik, mint az enyém, és ő nincs kikötve. Fut a kutya után, valamin átugrik, amitől megijedek, és elszakad a film.

Így láttam először emberanyámat. Ezután már én is álmodok róla...

Kezdem kinőni az albérletet. Hol vannak az ifjúság szép szárnyalásai? Össze kell gömbölyödni, keresztbe tenni a kezemet, a lábamat, hogy elférjek.

Kék füzet: "Vagy egy héttel húsvét után vettünk öt mázsa vágott tűzifát. Azt mondtam a lánynak, ő főzze csak meg a vacsorát, a fát majd én berakom. Ellenkezett, hiszen már nyolc hónapos terhes voltam. De leszereltem azzal, hogy nekem orvosi utasításra mozognom kell. Aztán éjjel arra ébredtem, hogy elment a magzatvíz. Fájdalmaim nem voltak, csak nagyon megijedtünk Miskával. Összeölelkeztünk és remegve vártuk a reggelt, hogy orvost hívjon. Ő rögtön beküldött Debrecenbe, a klinikára. Az egyik ügyvéd barát kocsiján mentünk, sőt száguldtunk. Mivel Miskának helyszíni tárgyalásra kellett utaznia, ennek a barátnak a felesége, Balláné Erzsike kísért el, aki két hónappal előttem szült. Útközben elkezdődtek a fájások, néha bizony sikoltoztam is. A sofőr riadtan nézegetett hátra, és minden kiáltásra könyörgött:

- Jaj, nagyságos asszony, tessék már tartani, nehogy itt szüljön meg a kocsiban!

Erzsike meg biztatott, hogy szorítsam erősen a karját, és csak kiabáljak nyugodtan, így csinálta ő is. Végre beértünk a szülészetre, és én ott is, mint egész úton a fájásszünetekben, kétségbeesve hajtogattam: meghal a gyermekem, meghal a gyermekem, mert nyolc hónapra születik. Idős asszonyoktól hallottam, hogy a hét hónapos megmarad, a nyolc hónapra született nem.

Mennyire nem akartam ezt a gyereket, most mégis elementáris erővel rám tört az anyaság. Abba is belementem volna, hogy én elpusztuljak, csak ő megmaradjon. Előkerült Vajna Pista, és amikor elzokogtam a bánatomat, először leszidott, hogy fahordást nem rendelt, majd felvilágosított, hogy ez a hét-nyolc hónap babona: minél tovább fejlődik egy magzat az anyaméhben, annál nagyobb az esélye az életben maradásra.

A szülőszobában húsz, majd tizenöt percenként törtek rám a fájások. Úgy éreztem magam, mintha lovak húznának kétfelé. Magzatvíz nélküli száraz szülésem volt, amikor bőr a bőrön súrlódva jön világra a gyermek. Megszenvedtük. Rontotta a helyzetet, hogy a szülőszoba mind a négy ágyán sikoltozott valaki. Aztán 1936. április 21-én
3 óra 15 perckor a világra sivalkodott Árpád fiam. Jól megkínoztuk egymást, megtört, kékesfekete volt az arca, én a végbelemig felrepedtem, mert akkor még nem volt divat előre bemetszeni."

Emberanyámra csak azért panaszkodhatnék, hogy átörökítette rám a túlbuzgást. Hogy mindent túlteljesítünk. A nem szabad ellustulni neki öt mázsa fa behordását jelentette. Évtizedek múltán, amikor megműtötték a gerincemet, az, hogy negyedik nap kijöhettem a kórházból, nekem azt sugallta, hogy szabad a világ, mindent tehetek. Újabb műtét és hathetes csontgyulladás térített észhez.

Állítólag más magzatokkal is előfordul, hogy lélegezni próbálnak, ezért sok vizet nyelnek, amitől csuklanak. Ezt tettem én is egyszer-kétszer, amíg le nem vonult rólam a víz, és rám nem szakadt az albérlet. Hiába helyezkedtem én, ahogy illik, fejjel előre, piszok nehéz volt ez a rövidke út. Nem is tudom, hogy úsztam meg. Gyötrődésünk egyetlen maradandó emléke talán csak a két elálló hallószervem lett. Lapátfüleimet végül le is kellett kötni, mert úgy néztem ki, mint aki erős hátszélben jött a világra.

Kék füzet: "Azt mondják, a szerelem a legboldogítóbb érzés. Nem igaz! Az anyai boldogsághoz semmi sem fogható."

A helyi újság (Nyírvidék-Szabolcsi Hírlap) a születésnapon ezer más dolog mellett közölte, hogy a nagy múltú NYIVE sportegyesület elhatározta, a jövőben minden jegyzőkönyvét ezzel a szóval kezdi: "Revízió!"

Részlet a Magyarország felfedezése sorozatban megjelenő, Az alsó fiók című családtörténetből