Mindent, csak ne megavárost!
Ma ez az urbanizáció - a Föld bizonyos régióiban - kikerülhetetlen katasztrófának vagy még inkább öngyilkos hangyabolynak tűnik. Ha pl. Karacsit nézzük: 1965-ben kétmilliós, 2005-ben 12 milliós megacity lett, Mumbai (Bombay) mindig is nagy volt - de '80-ban még "csak" nyolcmilliós, ma 20 millió feletti lakosa van, akárcsak Sao Paolónak. Képtelen életvilág: se út, se villany, se víz, se más, csak bádogviskók húsz kilométeren át.
A veszélyt a folyamat felgyorsulása hozta. Haiderabad 1980-ban még kétmilliós volt, ma hatmilliós, Bangalore tíz éve még félmilliós, ma hat-hétmillóan szeretnék túlélni a káoszt. Ezek a városok hirtelen robbantak óriásra. Mert a gyors városiasodás azt jelenti, hogy a városba a mezőgazdaságban immáron feleslegessé váltak özönlenek, azaz szegények, akik az új életformától remélik a túlélés feltételeit. Ez az itt is, ott is vándorló nyomor alakítja ki azokat a slumokat, melyek ezeket az élőhelyeket körülveszik: Brazíliában vagy a Távol-Keleten. Kis kör: modern felhőkarcolók, nagy, köröttük végeláthatatlan körben: bádogviskók, nyomortanyák.
Egymást fojtogatják.
Mert e megavárosokban lehetetlen közlekedni. A minap Thomas Friedman írta le (És mégis lapos a Föld) azt a gyilkos káoszt, ahogy Bangalore-ban, a XXI. századi software-városban reggel és este két órán keresztül verekednek a világ legokosabb számítógép-szakemberei, hogy eljussanak a nyugati cégek által berendezett csodamunkahelyre. Oda, ahol már lehet levegőt kapni. De amíg odaérnek, megnyuvasztják egymást. Igaz, előfordul, hogy még e mennyországban is rendszeresen kimarad az áram, vagy épp nincs ivóvíz. Mert itt is együtt él a hipermodern tudásipar és a berobbanó slum. És Bangalore-nak még jó, mert van valami távlata, reménye, álma - ma övék a jövő. A többi megacity sorsa viszont meg van pecsételve, ott nincs XXI. század és nincs kiút. Csak az önpusztítás.
Nincs kiút, mert egy túlpumpált városba utólag - buldózer nélkül - nemigen lehet infrastruktúrát beépíteni, csatornát házak alá, a telefon- meg az áramhálózat kábelkötegei ott lógnak a századfordulós, gyarmati kort idéző házak falán, javítani is képtelenség őket, nemhogy fejleszteni.
Nem folytatom, a sokhelyszínes krimikből ismerős ez a képlet. Az egészet csak azért említettem, hogy az európai védekezési technikát említsem. Aminek egyik pillére, túl a várostervezésen, az infrastruktúrán, a CAP, a "közös agrárpolitika-rendszer". Manapság sokat bántják az európai agrártámogatási modellt. Hogy az nem fair, mert jogtalan előnyhöz juttatja a támogatott karalábét, primőrt vagy libamájat. Csakhogy ebben a modellben másról van szó: a jobbak nem akarják, hogy a falusi lakosság egyszerre zuhanjon rá a városokra. Európa is tudja, hogy mezőgazdasági túltermelés van, hogy az árzuhanás miatt a hagyományos falunak vége - csak lassítani akarják ezt a folyamatot. Látják a távol-keleti példát a húszmilliós óriás városokkal, és inkább fékeznek. És elviselik a WTO meg az amerikaiak asztalcsapkodását, hogy miért ez a nagylelkűség. Mindent, csak ne megacityt...
Persze, tudom én, hogy nem igazán sikerült ez a fékezés, Európában is van egy pár óriás város (lassan már Párizs sem élhető), de itt még mindig jobban sikerült domesztikálni ezt a modern népvándorlást, mint a Távol-Keleten. Vannak jobb példák: Norvégiában az állam dotálja a kisvárosok, falvak büdzséjét: mindent megkapnak, ami a nagyvárosban van - telefont, internetet, úthálózatot, vasutat -, csak ne költözzenek be a városba, ne robbanjon az urbanizáció. (Persze: náluk - az északi-tengeri olajból - erre van pénz.) De ők legalább tudják, mitől kell félni, és még időben kezdték el.
És Pesten? Egyre lakhatatlanabb ez a város, a nagyságrendek elviselhetetlenek - kétmillió lakos és egymillió pendliző osztozik a századfordulós út- és vízhálózaton -, mindennapos abszurd dráma. A kiköltözés is zsákutca lett. Akik húsz éve Telkibe, Solymárba menekültek a városi dzsuva elől, most - reggel-este - egymillió autóssal együtt, órákat nyomorognak a bevezető utakon.
Én már csak abban reménykedem, hogy ez a fenyegető városbővülés lassan leáll. Ez történt Szöulban, fejlett ipari nagyhatalom lett, és a város bővülése, a nyolcmilliós szint elérése után lelassult, sőt visszafordult. Ha nálunk is lesznek eleven regionális központok, talán leáll Pest túlpumpálódása, más áramlatok indulnak. Csak ámulok, hogy mondjuk pl. Tapolca micsoda szép kis - élhető - város lett pár évtized alatt. Az emberek nyugiban élnek, nem ordítoznak, ha valaki rosszul parkol előttük, az élettér belátható nagyságrendű, minden van kéznyújtásnyira - és ez a lelkekre is kihat. (Említhetném persze Veszprémet vagy Pécset is.) Pesten csak egy ilyen "ellenhullám" segíthet.
Ezt a jövőalakító mozzanatot is bele kéne építeni a kisvárosok hosszú távú programjába, nagyobb támogatással, előnyökkel, vagyis mesterséges vonzerővel kell feldobni ezeket az "élőhelyeket". Ma is van ilyen program, biztosan van. (Ipartelepítés, kutatóközpont létesítése, főiskola-fejlesztés - mert ez is segít...) Van ilyen, csak kevés, alig látható. Pedig ez életminőséget javító gesztus lenne, és nemcsak ott, ahol beindulna ilyen "helyben lakót megtartó" program, de Pest életében is, ahol csökkenhetne a túlnyomás. Ha más nem is, de a megacityk réme lehetne a figyelmeztető jel - az utolsó előtti percekben.
