Ilyenkor semmire sem megyünk puszta találgatásokkal, meg kell keresnünk a probléma magját, azt a legdöntőbb kontroverziát, amelytől az ellentmondások további rendszere függ. Ha megtaláljuk, eljött a kreativitás pillanata.

Csak fokozza a problémamegoldó kreativitás szükségességét és lehetőségét, ha az ellentmondás pillanatnyilag szinte vagy teljesen megoldhatatlannak látszik. Amikor az ember végigveszi a kínálkozó lehetőségeket, és úgy látja, nincs kiút. Ahogy a népdal mondja: "két út van előttem, melyiken induljak", de mindkét út a szakadékhoz vezet. Ilyenkor kell működnie a problémamegoldásnak. Megtalálni azt a harmadik vagy sokadik ösvényt, amely mégis elvezet a szakadék fölött átívelő keskeny hídhoz. Arisztotelész "arany középútnak" nevezte ezt a megoldást, jelezve, hogy ez éppen nem a szokványos középszer, lényege a helyes mérték megtalálása, minden emberi viselkedés és tett legnagyobb problémája.

Örömmel látom, hogy Reformválság című írásában (Népszabadság, június 24.) Tamás Gáspár Miklós is elérkezett a kreatív helyzethez. Nagy öszszefoglaló képességgel felvázolja a magyar gazdaság, társadalom, politika helyzetét, benne pedig különösen az új kormán, és Gyurcsány Ferenc politikáját. Elmondja a dalt (két út van előttem), és megállapítja, hogy mindkettő a szakadékba vezet. Diagnózisa, a két út felvázolása rendkívül pontos. Az egyik a gazdaság (ha úgy tetszik: a tőke) igénye, amely most a magyar költségvetés rendbetételét, az európai szabályokhoz való adaptálását, és így olyan intézkedéseket követel meg, amelyeket egyaránt nevezhetünk egyensúlyteremtőnek vagy megszorítónak. (A két kifejezés konnotációs különbsége nem változtat lényegük azonosságán.) A másik a társadalom nagyobb részének (nevezhetjük tehát népnek) az igénye. A nép a rendszerváltás tizenhat éve után sem él számottevően jobban, mint azelőtt, és a gazdaságilag gyengélkedők aránya sem kisebb az egész lakosság létszámához viszonyítva.

Pontosan vázolja fel a kormány által választott út buktatóját is. Mi a veszélye annak, ha mindkét követelménynek eleget akarnak tenni? Elég világos és elég félelmetes: meglehet, egyiknek sem tesznek eleget. Vannak erre jelek: a nemzetközi elemzőknek és a hazai közgazdászoknak (epiteton ornansként használja a "kiváló közgazdász" kifejezést) ez sem elég. Máris nagy amplitúdóval csóválják a fejüket. A társadalomnak, a népnek azonban (negatív értelemben) túlságosan sok, mert a kés így is belevág az eleven húsba.

"Megoldást nem látok. De hátha mégis szerencsénk lesz" - fejezi be Tamás Gáspár Miklós. És engem ez a legeslegutolsó mondat bátorított fel a beleszólásra. Ez azt jelenti ugyanis, hogy szerinte is eljött a kreatív pillanat. (Bár nagyon vigyázott arra, nehogy felkiáltó jelet tegyen a végére.)

Ez a hátha mégis azonban csak az utolsó mondatban jelenik meg - sóhajként. A szöveg inkább a keserű vég apokalipszisét jósolja: "A Gyurcsány-féle reformok (kétséges) sorsa mintha azt bizonyítaná, hogy van - hol tragikus, hol tragikomikus szociáldemokrata végzet."

Annyiban igaza van, hogy a gazdaság és a társadalom érdekének összeegyeztetése szociáldemokrata gondolat, Dahrendorf például egyenesen ezt nevezi a szociáldemokrácia lényegének. De tudok magyar szerzőket is, akik régóta ugyanígy gondolkoznak. Álljon itt egy idézet. "A két feladat egymáshoz való viszonya kényes kérdés... Ha a kormány (a társadalomban még élő naciokrata-antikapitalista indulatokra támaszkodva) korlátozza a gazdaság erőinek szabad érvényesülését, elveszti a lehetőségét a társadalom rehabilitációjára." (Megszabadulunk a tőkétől, de kilóg a fenekünk a nadrágból.) "Ha viszont a manchesteri liberalizmus szellemében csak a gazdaságra figyel (remélve, hogy a gazdagok asztaláról majd lecsurog valami a szegényekhez), előbb-utóbb gazdasági bajok keletkeznek - mert a társadalmi körülmények válnak kedvezőtlenné a tőke számára. Ez Szkülla - amaz pe-
dig Kharübdisz. A szociáldemokrácia egyiknek sem akar nekiütközni."

Ez a szociáldemokrácia lényege, Eduard Bernstein fellépésének idején, a jóléti állam felemelkedésekor, Willy Brandt és Olof Palme korában, és az elmúlt évtizedben, Tony Blair "harmadik útja", és a skandináv országokban megőrzött jóléti modell korában egyaránt. Világtörténelmi érvénnyel, de nem mindig azonos sikerrel, olykor bukásokkal. Ahogy az a demokráciában illik.

Gyurcsány Ferenc és szociálliberális kormánya most ezt az utat vállalja, nagyon nehéz körülmények között. De Tamás Gáspár Miklós - a tragédia rémének emlegetése mellett is - világosan látja, hogy nemcsak egy szociáldemokrata, de egy tisztességes demokrata, sőt egy tisztességes magyar ember sem tehet mást, mint hogy megpróbál mindkét úrnak, a társadalomnak és a gazdaságnak eleget tenni. Ehhez mindkét úr portájából meg kell nyerni mindazokat, akik hajlandók gondolkozni.

Az előállott helyzeten és az előrelépés nehézségein morogni nagyon könnyű. Meg is teszik ma nemcsak az ellendrukkerek, hanem mindazok, akik szinte megoldhatatlannak látják a helyzetet (melyik kezem vágjam le), és félelmükben csak morogni tudnak.

Csak sajnálom, hogy legújabb írásában (Isten nem ver bottal, Népszabadság, július 8.) Tamás Gáspár Miklós is ezt teszi. Szküllától [a költségvetés helyzetétől] már nem kell félni, csak Kharübdisztől [a "megszorítások" következményeitől]. Mintha azt mondaná: ha nem tudunk elhajózni a két szépséges nimfa között, válasszuk az egyiket.

Javaslom azonban, hogy térjünk vissza az előző cikk magatartásához. (Annál is inkább, mert a névnapomon jelent meg, úgy éreztem, ezt kaptam tőle ajándékba.) Igaz, hogy sokkal nehezebb a helyzet valóságos ellentmondását megragadni, különösen olyan világosan, mint ahogy azt éppen Tamás Gáspár Miklós tette. Az igazi feladat azonban ennél is nehezebb. Segíteni abban, hogy a szakadékon átvezető hidat megtaláljuk. Pontosabban: ne csak megtaláljuk, rá is lépjünk. Még pontosabban (ismét egy népdal, a Kodály által feldolgozott gyerekjáték szavaival): hogy "által is menjünk rajta".

Tudni kell azonban, hogy ebben az ügyben a kormány csak az egyik szereplő, s - habár néha úgy látszik - nem is a legfőbb. Az igazi főszereplő a társadalom. A kormányt kritikával (is) kell segíteni. A társadalommal azonban nem pontosan az a helyzet, ahogy Tamás Gáspár Miklós foglalkozik vele, hogy ugyanis vagy népfenség, akit imádni kell, vagy "alantas csőcselék", akit vezetni. Van egy harmadik megoldás is: mi mind együtt alkotjuk a népet, ezért tekintsük egymást társnak.

Üdvözlöm Tamás Gáspár Miklós empátiáját a szociáldemokrácia iránt, várom őt a szociáldemokraták táborában. És kérem, hogy továbbra is morogjon, amennyit tud, de segítsen.