A kormányzati döntéshozatal dzsungeléből kiszivárgó alapelv is majdnem világos. Vegyük az állami fenntartású könyvtárakat, múzeumokat, háttérintézményeket, válasszuk ki közülük azokat, amelyek a magyar örökség megóvásában elmellőzhetetlenek, üssük rájuk a "nemzeti" pecsétet, és ezzel helyezzük őket viszonylagos - költségvetési - biztonságba. A többieket pedig kényszerítsük szigorú gazdálkodási fegyelemre, és lehetőleg soroljuk őket egy nagyobb, "nemzeti" alá - elvégre a közös bérelszámoláson, takarításon és kapuőrzésen is megspórolható némi pénz.

Ami ez után jön, azt viszont ember legyen a talpán, aki megérti. Nehéz felfogni például, hogyan lehet ilyen horderejű döntést úgy meghozni, hogy közben a legnagyobb intézmények vezetői tárják szét a karjukat rendre a kérdések hallatán, mondván, velük senki nem tárgyalt, érdeklődve várják a kormányrendeletet, hátha abból kiderül valami. Már-már hihetetlen, de igaz, hogy mindeközben a szakminisztériumban is letenné mindenki a nagyesküt, még semmi sincs eldöntve - aztán egyszer csak megjelenik a kormányrendelet. Benne összevonások és szétválasztások, érezhetően lobbiérdeket tükröző módosítások és beszédes hiányok. A változás, mondhatni, markáns. De csak annyiban, hogy azóta a kész jogszabály következményeiről hallgat következetesen a döntéshozó.

Változtatásra szükség van, ezt persze mindenki tudja. Magánbeszélgetésben azt is elismerik az intézményvezetők, hogy van hol spórolni. Abban azonban van valami lehangoló, hogy négy, a kormányzati kulturális stratégia lankadatlan gyártásával eltöltött év után nem a "nemzeti intézmény" meghatározásával, fogalmi és pénzügyi körülbástyázásával, hosszú távú feladatainak meghatározásával és a rendszer kialakításával kezdődik a munka, hanem egy pillanatnyi erőviszonyokat tükröző rendelet meghozatalával. Amelynek semmi más kézzelfogható eredménye nem lesz és nem lehet, mint hogy innen elbocsáthassanak pár adminisztrátort, onnan egy-két gépkocsivezetőt, amonnan egy könyvtárost.

Minisztériumi főosztályok, állami hivatalok megszüntetésekor sem jó, ha ész nélküli a kapkodás. Olyan intézmények esetében azonban, ahol azokat a pótolhatatlan könyveket, iratokat, tárgyakat és dokumentumokat őrzik, amelyekben megtestesül a közös emlékezet, különösen szükség lenne némi józanságra. Múzeumi mindentudók ma is intőn mesélik: az Iparművészeti Múzeumban, amelyet a harmincas években egy időre beolvasztottak a Nemzetibe, még a nyolcvanasokban is keresték a kézen-közön elkallódott műtárgyakat. És ennél a pontnál jelentőségteljesen felemelik az ujjukat: van olyan áldozat, amely már nem éri meg.