Ám a látványos előnyök - az összeurópai versenyképesség növelése az adminisztráció csökkentésével - kockázatokat, akár hátrányokat is rejtenek az új tagállamoknak. Erre - euro-képviselőként - föl is hívtam a figyelmet az Európai Parlament gazdasági és pénzügyi bizottságában (ECON), amelynek egyetlen magyar tagja vagyok. A túlnyomórészt régi tagállamok uralta ECON lelkesedését a terv iránt kénytelen vagyok lehűteni: az európai adóalap egységesítése egyrészt hátrányba hozhatja a kis- és középvállalatokat általában, másrészt árthat az új tagállamok versenyképességének. Továbbá - paradox módon - ellene hathat az unió kohéziójának, intézményesen is külön táborba sodorva azokat, akik jól járnak, illetve azokat, akik rosszul. Lássuk csak, miért!

A bizottság a belső piac terhein csökkentve igyekszik javítani a kontinens vállalatainak versenyképességét, az amerikai, a kínai, az indiai versenytársakkal szemben. Valóban növelhető a hatékonyság, ha az unió több országában tevékenykedő vállalat vezetése tudja: minden tagállamban azonos elvek szerint könyvelhet, számolhat, vásárolhat. Csakhogy ez elsősorban azoknak a nagyvállalatoknak kedvezne, amelyek nagy méretekben, az összes vagy legalábbis a legtöbb tagállamban tevékenykednek. Tőlük eltérően a csupán néhány helyen működő vállalatok viszont nem tudják már - tevékenységük mérete miatt - a kis- és középvállalatokra vonatkozó szabályokat alkalmazni.

Félek, a terv támogatóinak politikai hátsó gondolata van: az új tagállamok versenyelőnyeinek nyirbálása. Nemrég hallottuk német és francia politikai vezetők szájából, hogy az új tagállamok nagyon alacsony vállalati adókkal dömpingelnek. Ezért - úgymond - vagy magasabb adókulcsok alkalmazására kellene kényszeríteni őket, vagy megvonni tőlük a közösségi strukturális támogatások egy részét, hiszen ezek jóvoltából alkalmazhatnak alacsonyabb adókulcsokat. Ehhez lenne az első lépés, hogy közös nevezőre hozzuk az adóalapok számítását. A következő: a minimumadókulcsok meghatározásával megrendszabályozni az új tagállamokat. (Minimumadókulcsokat alkalmaz az EU az áfa és a jövedéki adó területén.) Csakhogy eleve hibás a számítások módszere. Hiszen, ha nemcsak a társasági adót nézzük, hanem a befektetőt terhelő más adókat is - például az élő munkaerő terheit, az iparűzési adókat -, akkor már nem is beszélhetünk az új tagállamok alacsonyabb szintű adóztatásáról. A trójai faló tehát bevetésre készen áll.

Nem hiszem, hogy a tagállamok adópolitikájának szuverenitásából sokat kellene engedni. Ez a kötelezettségek és lehetőségek egyensúlyának megbomlásához vezetne. Hiszen amíg mindenkit arra szorítanak, hogy a maastrichti konvergencia-, illetve stabilitási kritériumoknak megfelelően tartsa egyensúlyban államháztartását, eközben korlátoznák egyik legfontosabb eszközét: a szabad adóztatást. Ha egy tagállam képes államháztartását alacsonyabb adókkal is egyensúlyban tartani, miért büntetnénk? Ráadásul a tőkeszegény új tagállamok egyik vonzereje az egyedi adóalap-kedvezmény. Ezt a harmonizáció nyilvánvalóan eltörölné. Másrészt szintén egyedi államháztartási megfontolás, hogy ki milyen szélesen vagy szűken határozza meg ezt az alapot.

Magyarként attól sem vagyok elragadtatva, hogy a terv révén összevonhatóvá válna a tagállamokban lévő anya- és leányvállalatok vesztesége, illetve nyeresége. Köztudott, hogy hazánkban elsősorban leányvállalatok vannak, és a fejlettebb tagállamokban ezek anyavállalatai. Nálunk kedvező a befektetések hatékonysága, jó a profitráta. Ha az anyavállalat veszteséges, akkor leányvállalatait nem nyereségük itteni újrabefektetésére ösztönzi, hanem minél több profitot pumpál át Németországba vagy Franciaországba. (Az, hogy az anyavállalat nyeresége tartana fent nálunk veszteséges leányvállalatokat, nem valószínű. A részvényesek és a vállalati vezetők nem így gondolkoznak, hacsak nem piacot vásárolnak. Inkább elvinnék a leányvállalatokat keletebbre.)

Nem tartanám szerencsésnek a tagállamok egy körét felölelő, úgynevezett megerősített együttműködés elindítását. Adózási kérdésben a belső piacnak egységesnek kellene maradnia. Zavaró lenne, hogy bizonyos leányvállalatok a részt vevő tagállamokban lennének, mások azokon kívül. Egy többiektől elkülönült közös elszámolási, könyvelési rendszerhez politikai akarat és sok pénz kellene.

Szeretném elérni, hogy mielőtt elindul a Magyarország számára kétséges hozadékú javaslat megvalósítása, a bizottság készítsen minden tagállamra hatástanulmányt. Ne kizárólag a legerősebbek járjanak jól, járjon jól mindenki. Elismerem: fontos az unió vállalati versenyképességének erősítése. Csakhogy a fejletlenebb tagállamok számára a felzárkózás, kisebb vállalataik számára pedig a kezdeti versenyhelyzet romlásának elkerülése legalább ennyire fontos. Azt hiszem, ezt Kovács úrnak is látnia kell. Tudjanak a gyengébbek is valamilyen előnyhöz jutni - például a szolgáltatási irányelv számukra kedvező életbeléptetése, a munkaerő szabad áramlása révén. E nélkül egy politikai kettős mérce erősödhet meg az unióban, aminek kárvallottjai mi lehetünk: a fejletlenebb, felzárkózni kívánó államok.

A szerző az Európai Parlament képviselője
(Európai Néppárt-Európai Demokraták, Fidesz)