Ellenérvek - hitinkvizítoroktól
Lassan megszokom, hogy egyesek nemzeti közellenségként tekintenek rám, s közeli bukásomat prognosztizálják. Legyen, majd meglátjuk! Az persze más kérdés, miként esik a minősítés annak a számos nagy tudású, nemzetközi tapasztalattal bíró szakembernek, orvosnak, közgazdásznak, szociológusnak, akik tapasztalati tényekkel alátámasztott, valós adatokkal érvelve vívták ki maguknak e "kitüntető" titulust. Ítélje meg ezt ki-ki maga.
Én maradnék a tényeknél. Érdeklődéssel láttam hozzá az olvasáshoz, keresve, kapok-e olyan gondolatokat, amelyek megingatnak meggyőződésemben, vagy megint maradunk az általánosságoknál, a jól hangzó demagógiánál? Maradtunk!
Az egyedül üdvözítőnek kikiáltott üzleti alapon ténykedő több-biztosítós rendszerrel kapcsolatosan Király azt írja: "Az egyik ellenérv, hogy a magánbiztosítók magasabb költségszinten dolgoznak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP), és profitorientáltak." Bizony, nem nézhetnénk jó szemmel, hogy a járulékfizetők pénze - tetszik, nem tetszik, közpénz, amellyel illik átláthatóan bánni, és közcélra fordítani - egyes érdekcsoportok, cégek, akár biztosítók hasznát szolgálná. Az OEP jelenleg azért dolgozik olyan szinten, amilyenen dolgozik, mert a költségvetési törvény szabta lehetetlenül alacsony működési kiadásai erre kárhoztatják. Nem átkozni kell, hanem megerősíteni, valódi társadalombiztosítóvá tenni, ez a helyes cél. A társadalombiztosítás újjászervezésének előkészítése 1988. III. 22-én kezdődött. A társadalombiztosítás egészségbiztosítási intézménye 1990. január 1-jén kezdte meg működését az ügyvitel-informatika, igazgatás, szervezet "menet közbeni" fejlesztésének ígéretével. Az OEP 1993-tól önálló. A tervszerű fejlesztést 1995-ben leállították, azóta csak időnként kerülhet sor spontán fejlesztésre. Úgy véljük, hogy az egészségügy-egészségbiztosítás megújítása csak a szakmai körökben közismert tudományos-módszertani alapokra építhető. Fontos megállapítás ez, amely egy napjainkban elkészült, s jelen pillanatban a kormány előtt fekvő olyan szakértői elemző anyag bevezetőjében olvasható, amelyet nemzetközileg is jegyzett csapat alkotott az egységes társadalombiztosítás egyben tartása érdekében.
Ami a felemlegetett "kitűnő" külhoni - holland, szlovák - példákat illeti, helyes, ha ezeket teljességükben, s nemcsak a belőlük pozitívnak beállított, kiragadott részletei alapján ítéljük meg. Erről az említett tanulmány így fogalmaz: "A közelmúltban rendkívül sok intő példát láttunk arra vonatkozóan, hogy ahol a módszertant, tapasztalatokat tudatosan vagy tudatlanságból figyelmen kívül hagyták, ott milyen súlyos - csak történelmi időtávban megoldható - társadalmi törések, gazdasági károk, politikai feszültségek keletkeztek. (Pl.: Chilében 1981-ben Pinochet elnöknek a társadalombiztosítás privatizációját elrendelő döntése okozott társadalmi szétszakadást, a fiatal, egészséges járulékfizetők a biztosítókhoz kerültek, az idős, szegény betegek fedezet nélküli ellátása állami feladat maradt. 1991-ben, Csehszlovákiában hoztak hasonló döntést, melynek következményeit Csehország és Szlovákia a mai napig viseli.) A tömeges biztosítói csődök, a biztosítók egészségesekért való versenye odavezetett, hogy másfél-két év teljes egészségbiztosítási költségvetése tűnt el, és egyben jelentősen megnőttek az ellátási költségek. (Az unos-untig jó példaként felemlegetett szlovák modell - jelzem, hasonlót az EU nem ismer[!] - az érintettek részéről nagy elégedetlenséget váltott ki, s jelentős mértékben járult hozzá a kormány bukásához is. Hírek szerint az új vezetés a vizitdíj sürgős megszüntetését már be is jelentette! Ugyanez történt Hollandiában, ahol Geert Jan Hamilton szabályozásigazgató gondolta úgy, hogy az ellenérdekelt üzleti biztosítókat jogszabályokkal rá lehet kényszeríteni a nemzeti szolidaritás fenntartására. Tévedett, s az elmúlt évben európai bizottsági engedéllyel 15 milliárd eurós közfinanszírozású alapot kellett létrehozni, mert elkezdődött az egészségi kockázat szerinti társadalmi szakadás, amit ezzel próbálnak megállítani.) Jó lenne ezt hazánkban elkerülni! Jó bizony! Megjegyzendő, hogy a hollandoknak mindehhez hárommilliárdos EU-hitelre is szükségük volt. Kell ez nekünk mai gazdasági helyzetünkben? Ami a nem kellő hatékonysággal (ó, vajon mit is takarhat ez a minősítés?) működő intézményeket illeti, nincs vitánk azokkal, akik azt mondják, karcsúbb, korszerűbb struktúrára van égető szükség. Értsük ezen, hogy be kell zárni, át kell profilírozni jó néhány kórházat. Ám legyen! De akkor az legyen megbetegedési, halálozási, demográfiai és egyéb adatokon alapuló, előre megtervezett és bejelentett döntés. Tudja meg mindenki, mit hoz a jövő. Elég nagykorú már a magyar ahhoz, hogy igényt tartson a sorsát érintő kérdésekben a pontos és igaz tájékoztatásra.
Apropó, tájékoztatás. Amióta világ a világ, a gyógyítás az úgynevezett információs aszimmetria tipikus területe. Bár ezt szinte bűnül róják fel egyesek, az orvoslás tudományát nem lehet a laikusok számára annyira átláthatóvá tenni, hogy a beteg ugyanúgy tudhasson mindent, mint ellátója, mert ez azt jelentené, hogy maga is orvossá lett. A bizalom az, ami ezen a tudáskülönbségen enyhíteni hivatott, s amely nélkül a gyógyulás szinte elképzelhetetlen. Természetesen az orvos dönti el - a beteget tisztességesen tájékoztatva -, hogy meddig kell kórházban maradnia, milyen gyógyszert kell szednie, stb. Jól néznénk ki, ha nem így lenne! Megnézném, amikor görcsölő hassal, a vizsgálóasztalon fekve, ügyeletben Király úr - miután ismertették vele valamennyi leletét, megmondták neki, hogy teszem azt, vakbélgyulladása van - maga döntené el, infúziót és antibiotikumot rendel-e magának, melyik fajtát, mely gyártótól, s milyen költséghatékonysággal, vagy egyenest a műtőbe rendeli szállíttatni magát. De félre a tréfával. Veszélyes vizekre evez, aki a bizalmi tőke megtépázásával óhajtja minősíteni a gyógyítót, hogy utána a szent egyenlőség nevében azt tehessen vele, amit akar. Egészen addig - mondom -, amíg lesz kivel, lesz, aki ilyen körülmények között is vállalja gyönyörű, nehéz hivatásunkat.
És a verseny. Hagyjuk már, kérem, végre abba az esztelen, mindent átszövő, Mammonként tisztelt versenyőrületet! Nem állítom, hogy nincs helye versenynek a jól működő gazdaságban, de állítom, hogy nehezen értelmezhető, sőt, többnyire káros a gyógyítás területén. A betegség egyéni szinten nem, statisztikailag is csak körülményesen tervezhető, arra nézve a humánumnak, az emberi módon gondolkodó, váratlan helyzetekre is tartalékoló, nem pedig a mindent kizsigerelő hatékonyságot istenítő tendenciának kell érvényesülnie. Éppen a társadalom versenyképességét garantáló ember egészségben tartásának érdekében!
Július 1-jétől olyan rendelkezéseket léptettek életbe, melyek nyomán soha nem látott zavar, válsághelyzetek sora alakul ki az egészségügyben. Riadalom támadt az intézményekben, kapkodják a fejüket az orvosok, értetlenül szemlélik mindezt a betegek. Kiszámíthatatlan fenyegetettség uralkodik el. Vajon mindez csak nem azt szolgálja, hogy "lám-lám, vessünk véget ennek a zűrzavarnak" alapon hozzák a nyakunkra a soha nem látott nagy jót több-biztosítós, üzleti alapon működő betegbiztosítás formájában, remélve, hogy a tudatosan keltett káosz közepette könnyebben nyeljük le a békát!
Végezetül, ám egyáltalán nem utolsósorban emlékezzünk meg a kormányprogram alapvető gondolatáról: "Erős és sikeres Magyarországot teremtünk. Az államnak egy új társadalmi konszenzusnak megfelelő szerep kialakítására kell törekednie." Nem lehet eléggé hangsúlyozni e szándék, az új társadalmi szerződés megkötésére irányuló törekvés fontosságát, melynek egyik legfőbb színtere éppen a tízmillió magyar állampolgár számára egyformán fontos egészségügy. Itt valóban csak konszenzusra törekedve szabad érdemi döntéseket hozni!
Emberek, ébresztő! Védjük meg a sokak által irigyelt egységes társadalombiztosításunkat, mert elveszítését később jóvátenni történelmi távlatokban is alig-alig lenne lehetséges.
