Az elmúlt hetekben az interneten elérhetők voltak az MTA legutolsó közgyűlésével kapcsolatos anyagok, többek között a 2006. május 9-i főtitkári beszámoló diái és az Akadémia tavalyi, elfogadott költségvetésének tételei. Ezen anyagok áttekintése megmutatja, hogy az Akadémia milyen messze áll a reformszellemtől. Csányi Vilmos akadémikus fogalmazta meg az Akadémia bennfenteseinek álláspontját a változtatásokat követelő "támadásokkal" kapcsolatosan (Társadalom, állam, verseny, június 17.): "Mi háromszázan egészen mást akarunk, és mi vagyunk belül, ilyen az élet." Tényleg ilyen? Ha igen, akkor "belső reform" címén valóban nem várhatunk mást, mint időhúzást és látszatcselekvést.

Számos fórumon elhangzott, hogy az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap) az Akadémiától független szervezet. Ez annyiban eddig is elgondolkodtató kijelentés volt, hogy az OTKA az MTA költségvetésén belül található, vezetője egy akadémiai intézetben dolgozó akadémikus (az MTA rendes tagja), és a bírálóbizottságokban gyakran fordulnak elő az MTA tagjai, intézeteinek munkatársai. A főtitkári beszámoló 29. diáján az MTA anyagi támogatását tüntették föl, ami 2005-ben OTKA nélkül a költségvetés 0,49 százaléka, az OTKA-programokkal pedig 0,57 százaléka volt. Habár az OTKA-pályázatok egy részét egyetemek nyerik el, az OTKA-támogatás egy része (többsége?) visszakerül az Akadémiához. Nem meglepő tehát, hogy (miként ez a legutóbbi közgyűlésen is történt) az MTA mereven elutasít minden javaslatot, mely az OTKA-nak az MTA költségvetésén kívül helyezését szorgalmazza.

Az 50. és 51. főtitkári dián tanulságos információk olvashatók az MTA "elnöki keretével" kapcsolatosan. Mintegy 3 milliárd forintot (maradványt?) 2005 végén a elnök belsőleg osztott el, az MTA saját munkacsoportjai között a "gazdasági kapcsolatok, nemzetközi pályázatok és kész, kiadásra váró kéziratok" figyelembevételével. E szempontokkal akár még egyet is lehetne érteni. Sajnos azonban az MTA honlapján megtalálható listán sok olyan kedvezményezett van, akiknek sem nemzetközi pályázatai, sem gazdasági kapcsolatai nincsenek.

A fő kérdés azonban ez: ha az MTA az egész magyar tudományt reprezentálja, akkor nem lett volna-e igazságosabb ezt az összeget valódi megmérettetésben elosztani, úgy, hogy abból ne csak akadémiai intézetek, hanem a magyar tudomány összes művelője részesedhessen (egyetemek, alapítványok)? Gondoljuk meg: ez az MTA-n belül elosztott többletpénz az éves OTKA-keret felével ér fel!

A 60. főtitkári dián az MTA 2007-es költségvetésének tervei szerepelnek. Abban nincs meglepetés, hogy több pénzt szeretne: további 7 milliárdot saját magának, de csupán 2 milliárdot az OTKA növelésére. A 60. dia szerint a 2007-es akadémikusi tagválasztásra 180 millió forint többletköltséget terveznek. Jóval többet, mint ugyanerre az évre a fiatal kutatói álláshelyek többletköltségére. Hiába, úgy látszik, ezek az Akadémia prioritásai!

Az akadémikusi tagjelölés folyamata röviden a következő: a kihalással megürülő helyekre a tagok új tagokat jelölnek és választanak. Az akadémikusok összlétszáma maximalizálva van, mint ahogy a hetven év feletti tagok minimális (!) száma is. A tagok mintegy havi félmilliós "tiszteletdíjat" kapnak életfogytiglan.

Az akadémiai tagság kiemelt díjazásának anakronisztikus, nemzetközileg is példa nélkül álló gyakorlatát sok kritika érte: itt és most nem kívánom minősíteni. Elgondolkodtató viszont, hogy az MTA 180 millió forint többletköltséget tervez magára a tagválasztás procedúrájára. Az ember azt gondolná, hogy az MTA a tagválasztást el tudná végezni sokmilliárdos működési költségéből. Mire is elég 180 millió forint? Ha a tagválasztási folyamat - megszakításokkal - 8 hónapig tart, akkor erre az időre fel lehetne venni mintegy ötven teljes állású ügyintézőt professzori szintű fizetéssel. Ugyanennyi pénzből mintegy 50 fiatal kutató egész évi fizetését lehetne fedezni.

A főtitkári beszámoló két utolsó diáján egy akadémiai nyugdíjasház látványtervei szerepelnek. Mikor kollégáimnak mutattam a diákat, azt hitték, viccelek. Nem fogok olcsó poénokra vadászni az "akadémiai nyugdíjasház" koncepciója és az akadémikusok átlagéletkora közti összefüggéseket firtatva, de azért megjegyzem: az MTA orvosi osztály rendes tagjainak átlagéletkora 74 év. Vajon mi lenne a nyugdíjasház működési rendje? Ki fizetné a költségeit? Nyitva állna-e nem akadémikus nyugdíjas tudósok előtt? Biztosan ez a kutatásra szánt állami pénzek elköltésének leghatékonyabb módja?

A németországi Max Planck Intézet néhány adata szerepel a főtitkári beszámoló 5. diáján, feltehetőleg, mint összehasonlítási alap. Helyhiány miatt nem térhetek ki a Max Planck Intézet és az MTA összehasonlítására, de tudományos színvonalban, a felfedezések hasznosításában az MTA még csak egy napon sem említhető a Max Planck Intézettel. Nemrég a Max Planck Intézet 8 ma élő, alkotó Nobel-díjasával rendezett találkozót. Ezek a kutatók a saját országukban, intézetükben érték el eredményeiket, a sokat emlegetett "magyar" tudományos Nobel-díjasokkal ellentétben. Habár a Max Planck Intézetet eredetileg "alapkutatásra tervezték", az MTA-val szöges ellentétben ma már kifejezetten hangsúlyt helyez az alkalmazásokra is. Peter Gruss, a Max Planck Társaság elnöke leszögezte: nem elég, ha valakinek jó ötlete van: az ötletet el kell vinni gazdasági haszonnal járó tevékenységig. Erre a Max Planck Intézet 1990 óta technológia transzferirodát működtet, amely 64 spinoff céget hozott létre, közel 2200 új munkahelyet teremtve. Az intézethez tartozó Német Kutatási Innovációs Alap forrásokat biztosít a kutatók számára az ötlet és a prototípus megszületése közötti kockázatos időszakra.

Amikor az MTA védelmezői a Max Planck Intézetre mutogatnak, az olyan, mintha valaki a Mercedessel példálózna, miközben benzinfaló régi orosz Volgáját akarja állami benzinutalványokból tovább működtetni.

Az MTA kutatói évente több ezer publikációt közölnek. De mi a helyzet a minőséggel? A hazai tudomány legjobb teljesítményeiről az MTA Kutatásszervezési Intézete készített kimutatást (Kiemelkedő publikációs és idézettségi teljesítmények a magyar tudományban, 2000- 2004). A "hot paper" ("nagyhatású közlemény") kategóriájában az adott szakterületen kiemelten idézett közleményeket listázzák. A vizsgált 5 éves időszakban mindössze négy magyarországi kutatóhelyet is tartalmazó (de zömében nemzetközi kollaborációban megjelent) "nagyhatású közlemény" született, s ennek is csak a fele akadémiai intézet részvételével (Szegedi Biológiai Központ, MTA Központi Fizikai Kutatóintézet). Egy másik kiemelt kategória a "magasan jegyzett folyóiratban, magasan idézett közlemény". Ilyenből mindössze évente 5 jelent meg Magyarországról: több mint a fele nem MTA-részvétellel.

Akárhogy is nézzük a kimutatást, a számok nem mutatnak hatalmas nemzetközi visszhangot kiváltó eredményeket, és nem csengenek egybe az MTA elnökének azon véleményével sem, miszerint a magyar tudomány csúcsteljesítményeinek java az MTA intézethálózatából kerül ki.

Az MTA vezetői és kutatói folyamatosan pénzhiányról beszélnek. Szerintük ez a magasabb teljesítmény gátja. Nézzük meg tehát a főtitkári beszámolót az MTA 2005. évi költségvetésének végrehajtásáról. Néhány tétel: személyi juttatásokra 30 milliárd forint ment el. (Ez átlagosan 350 ezer forintos havi bruttó fizetésnek felel meg, portásokat, sofőröket, adminisztrátorokat, asszisztenseket, kezdő kutatókat is beleértve. Kissé magasnak tűnik.) Az MTA közvetlen európai uniós pályázati bevétele csupán 1 milliárd forint volt. A kutatóintézetek vállalkozásából származó eredmény csupán 300 millió forint. Az akadémikusi tiszteletdíjak, özvegyi ellátás járulékokkal 2 milliárd forint éves kiadást jelentett. Az akadémiai doktori tiszteletdíj 4 milliárdot. Az MTA gépkocsiszolgálat (mely az "akadémikusok hivatalos, közéleti és egyéb célú utazásait biztosítja") 451 ezer kilométert teljesített. A nemzetközi kapcsolatok támogatása 0,7 milliárd forintba került: ez 708 fő kiutazását jelentette, összesen 9250 napra. Fiatal kutatók pályázatainak támogatására csupán 0,9 milliárd forint jutott.

Az 1994. évi akadémiai törvény értelmében az MTA-nak évente kiutalt állami pénzforrások felhasználásáról szóló elszámolást az MTA - közgyűlése révén - saját maga hagyja jóvá. Nekik megfelelt.

Közgazdasági alaptétel az erőforrások leghatékonyabb felhasználására való törekvés. Tegyük fel, hogy van az országnak évi 50 milliárd forintja, melyet magas szintű alapkutatásra szeretne fordítani. Legyen adva 2880 kutató és az intézetekben felhalmozott eszközpark. Ez kutatónként mintegy 17,3 millió forint keretet jelent.

Mi lenne, ha elfelejtenénk az akadémiai tiszteletdíjakat, az állami autókat sofőrökkel, az elnöki és reprezentációs kereteket, a 180 milliós akadémikus-választást, a külső megbízásokat "speciális feladatok ellátására". Ne beszéljünk leépítésekről, elbocsátásokról. Tegyünk fel csupán annyit, hogy az MTA forrásait közvetlenül a kutatásra fordítjuk. Szervezhetnénk 288 tízfős kutatócsoportot kurrens témák köré. Két-két professzor, docens, adjunktus, tanársegéd, PhD-hallgató. Mire telne 173 millió forintból egy ilyen teamnek? Kapjanak átlagosan havi bruttó 400 ezer forintos - professzori (!) - fizetést. Ez járulékokkal mintegy 60 millió forint. Tegyük fel, hogy valamelyik beruházó felépít egy modern, kutatásra alkalmas épületet, és lehet benne labort, irodát bérelni. (Miért ne vállalkozna erre valaki, ha megéri.) A tízfős csoport béreljen ki egy laboratóriumot piaci áron (150 m2 iroda: 7 euró/hó/m2, 150 m2 labor: 20 euró/ hó/m2). Ez kerülne évente körülbelül 13 millió forintba. Maradna a csoportnak 100 millió forintja kutatásra. Ez húsz átlagos OTKA-pályázatot jelent ma Magyarországon. Úgy is számolhatjuk, hogy félmillió dollár tíz főnek. Amerikában az R01 nevű, rendkívül kompetitív támogatási pályázatban vegyszerekre, műszerekre, utazásra évi 125 ezer dollár jut egy két-háromfős kutatócsoportnak. Vagyis példánkban a tízfős magyar kutatócsoport négy amerikai R01-nek megfelelő összegből vehetne fel technikusokat, vehetne műszereket, bízhatna meg alvállalkozókat, bérelhetne időt nagyműszerek használatára, járhatna kongresszusokra, fizethetné a rezsit. A fenti becslés még csak nem is számol semmilyen külső pályázati támogatással. Ezek a csoportok még egy cent európai pályázati pénzt sem kaptak, s nem használták (de nem is működtették) az MTA épületeit, üdülőit, limuzinjait, adminisztrációját és bizottságait.

Más országok nem féltek drasztikus lépéseket tenni a tudománypolitikában. India akkor indult meg a gazdasági nagyhatalommá válás útján, amikor szovjet rendszerű kutatóintézeti hálózata helyébe versenyszellemű és gazdasági orientációjú rendszert állított. Dániában két hete jelentették be az ottani kutatási intézethálózat integrálását az ország egyetemeibe. Magyarországon a sokat emlegetett feudális viszonyok, az egyetemi-akadémiai összefonódások, illetve az egyetemi kutatás heterogén színvonala miatt az egyetemek nem lennének alkalmasak háromezer főállású kutató minőségelvű szelektálására és a legjobbak integrálására. Valódi felsőoktatási és akadémiai reformot pedig valószínűleg nem lehetne egyszerre végrehajtani, bár mind a kettőre nagy szükség lenne.

A múlt héten a legrangosabb tudományos folyóirat, a Nature erősen bíráló cikket közölt a Magyar Tudományos Akadémiáról. Ez három éven belül a második ilyen írás a szaklapban. A cikk elfogadhatatlannak és az Európai Unió elveivel öszszeegyeztethetetlennek tartja, hogy a külföldről publikált tudományos teljesítményt kisebb súllyal számítják be az akadémiai doktori disszertációba, mint a hazai affiliációval megjelentetett munkákat. Az Akadémia válasza: hirtelen levették az MTA orvosi osztályának honlapjáról a kritizált passzusokat, az MTA elnöke pedig kijelentette: "Nem igaz, hogy a külföldön publikált cikkek nem számítanak". Sajnos, a régi reflexek még működnek a "Reform-Akadémián": tüntessük el a bizonyítékot, és tagadjuk le az egészet.

Jó lenne hinni Széchenyi igazában: "Erőt erővel meggyőzni nem mindég lehet, hanem a böltsesség győz mindenütt". Ez az idézet szerepel a főtitkári beszámolót záró dián. De mint azt a legnagyobb magyar élete és halála, valamint az MTA idei főtitkári beszámolójának vizsgálata is mutatja, a bölcsesség nem győzedelmeskedhet ott, ahol a hatalom nem az ország érdekeit, hanem egy kivételezett csoport önfenntartását szolgálja.

Szabó Csaba
kutatóorvos