Odavébéznék még egyet, ha szabad, amolyan levezetés, két laza, kocogós kör. A fenti, intellektuális erőtől kevéssé duzzadó mondatok adnák az apropót. Történetesen a francia államelnök mondta ezeket, de a francia államelnököt nem okos megszólalásaiért szeretjük, ugye: ő volt az, aki nemrég arról delirált, hogy az Európai Uniónak Google-konkurens internetes keresőt kellene kifejlesztenie az amerikai kultúrfölényt egyensúlyozandó. Itt meg - valószínűleg akaratlanul és/vagy eszetlenül - hazafias tetté dicsőített egy gyalázatos és nevetséges mellkason fejelést, végül. De nem ezen a fejelősdin rugóznék én, rugóznak azon elegen, hanem inkább a nyilatkozatnak azt a részét csócsálnám, amely a hazafiság és a futballozás között egészen egyszerű összefüggést feltételez, pedig. Pedig az már a hivatkozott Zidane esetében is elég összetett kérdés: ezerszer elmondta már, hogy ő elsősorban egy marseille-i gettóból kitört arabként gondol önnönmagára, ehhez képest franciasága sokadlagos kérdés.

Vagy tágíthatjuk egy kicsit az értelmezési tartományt: a nem franciák közül valószínűleg kevesen gondolnak úgy a brazilok ellen bemutatott esernyőcselekre, vagy a két ,98-as fejesgólra, pláne Materazzi mellkason bólintására, mint hazafias tettre, amelyet a francia forradalom szelleme vagy tán a Marseillaise dallama inspirált. A közönség ezekre futballtettként gondol, nyilván.

Zidane olykor beszűkülő tudata alatt tán ott lapulnak a marseille-i gettólét küzdelmei, "az élet: harc"-szerű zsigeri filozófiák, de hogy a hugenották öröksége, a Napkirály ragyogása, a jakobinusok lelkesedése nem hatja át akkor, amikor két lábbal csúszik felé egy brutális védő, az szinte biztos.

Persze Chirac és az a nem elhanyagolható méretű tömeg, amely hajlamos hasonlóan gondolkozni, tulajdonképpen joggal véli úgy, hogy Zidane szórakoztatóipari tevékenysége (a futballozás), illetve e tevékenység egy része valójában a haza szolgálata. Erről viszont a legkevésbé sem Zidane tehet, hanem Chirac, mint a politikai és kultúrelit csúcsreprezentánsa, tudniillik a pol-/kultúrelit munkálkodik szüntelenül azon, hogy a futballt (vagy bármely más sportot) kellően átitassa ideológiájával. (Tessenek belegondolni: Puskás a proletárdiktatúrát szolgálta igen magas színvonalon.)

Két nap sem telt a vébéből, amikor a CNN a berlini utcákon és a holokauszt-emlékmű előtt arról készített riportot, hogy vajon ez a nagy nemzeti fellelkesedés, a német nemzeti szimbólumok második világháború óta nem tapasztalt túlhasználata nem kelt-e félelmet mondjuk a zsidókban vagy az egész demokratikus világban? Szegény riporter szemében tényleg föl lehetett fedezni valami ijedtségfélét vagy inkább zavarodottságot, mintha már látná masírozni a Brandenburgi kapu előtt az új SS-t, de közben azért tudná, hogy ez az egész, amit gondol, tulajdonképpen szemenszedett baromság.

Itthon a döntő kapcsán alakult ki egy kis purparlé, hogy például szabad-e a franciákat vesszentrianon-alapon utálni? Hát hogyne volna szabad, kiskezitcsóklom, a válogatottasdi szinte alig jó másra, mint hogy ezeket a zsigeri szimpátiákat és antipátiákat kiéljük.

Így aztán végleg nagyon hülyén áll egy futballvébének a rasszizmusellenes harc. Egyrészt, mert a rasszizmus mindig jelen volt és jelen is lesz a lelátón, a lelátó egyik nagy vonzereje a szabad négerezés-huhogás-parasztkodás lehetősége, másrészt a lelátói rasszizmus önmaga nevetségességét és abszurditását illusztrálja minden alkalommal, hiszen minden európai élcsapatban sőt válogatottban is ott vannak azok a sztárok, akik erősen érintve volnának rasszizmusügyben. A rasszizmus ellen kampányoló futballisták mégis olyanok egy kicsit, mint a drogok ellen agitáló rockzenészek. (Ha a rasszizmus a lelátókra szorul, és ott is csak verbális formában nyilvánul meg, akkor már nyert ügyünk van. Lenne.)

Fussunk rá más irányból: szar a vébé, panaszkodik mindenki. És tényleg az. Néhány észkombájn már szabálymódosításokat fogalmaz, kevesebb játékos kéne, több bíró, kamera minden emberre, plusz mikrofon, persze, mindegy, szórják az ötleteket. Aki viszont látott az idén egyetlen Barcelona- Real, Chelsea-Arsenal vagy éppen Barcelona-Chelsea mecscset, az tudja, hogy a futballal az égvilágon semmi baj sincs, sőt, sose volt ilyen jó kondícióban: gyors, intenzív, technikás és szórakoztató. A világ elitligái, elsősorban persze a BL az amerikai profiligákhoz (NBL, NFL, NHL és a többi betűszó) hasonló hatékony, ultrajövedelmező, nagyon magas színvonalú szolgáltatást nyújtó szórakoztatóipari vállalkozássá fejlődtek az utóbbi húsz évben.

A játékosaik pedig igazi profi szórakoztatóipari szakmunkások, képességeiknek és szorgalmuknak megfelelő csillagászati fizetésekért. Gürcölnek egész évben. Aztán négyévente jön egy vébé, ahol szinte ismeretlen csapattársakkal, sebtében kidolgozott taktikával kellene valamit alakítani, plusz hazafiúi lelkesedés. A profi munka körülményei nem adottak. Nem hinném, hogy Ronaldinho mondjuk kevésbé lenne hazafi, mint Zidane vagy Gattuso. De majdnem vadidegenekből álló csapatban, futballtörténeti és nagyon kimerítő bajnokság és BL-szezon után nem bírt kipréselni magából többet.

Persze a közönség ezt az egészet még nem nagyon tudja tudomásul venni. Egyelőre a futballvébé a világ legnagyobb médiaeseménye, de ha mondjuk a BL népszerűségének töretlen növekedését figyeljük, akkor talán nem nagy merészség azt jósolni, hogy nem lesz ez mindig így.

Az amerikai profi kosárliga bajnokát hivatalosan úgy hívják: az NBA világbajnoka. Kicsit nagyképűnek tűnhet az elnevezés, de igazából mindenki tudja, hogy az NBA bajnoka az a tizenkét ember, aki a világon bárkit lekosárlabdáz a pályáról.

És tudjuk, hogy a világ legjobb futballcsapata nem az olasz válogatott. Hanem valószínűleg a Barcelona.