A bélyeg terhe
A tömeg időnként megőrül, mert őrjíthető. Az infantilis népi képzeletben az, aki nincs a tömegben, aki kisebbségben találtatik, nem is ép ember, különc lehet csak, meg deviáns. El sem tudja képzelni a tömegember, hogy nem szerencsétlen matematikai véletlen, hogy valaki kisebbségben van, és hogy ettől éppenséggel nem is szégyelli magát. Hogy kisebbségben maradjon valaki, ahhoz jó adag merészség kell.
"Sokan vannak, ők az önérzetesek, gyakran teljesen nyilvánvaló, hogy kisebbségben vagyok közöttük (mellettük vagy alattuk), és ennek megfelelően érzem a számbeli fölényt és az elnyomatást, legalábbis ami a hangerőt illeti, mellyel elhallgattatják halk érveimet." - gondolja a normális, kiegyensúlyozott kisebbségi. - "Ez azonban nem zavar engem, egészen jól megvagyok kisebbségben a saját véleményemmel, és csak annyit kérek szépen, nyugodtan: számoljanak meg, és a jegyzőkönyvbe vegyenek fel 1 (azaz: egy) ellenvéleményt. Engem ugyanis nem nyugtalanít, hogy nem vagyok többségben, s hogy eltérő véleményemmel ennyire alulmaradok, hiszen ez csupán számarány kérdése, és a létszámom kicsisége igazából nem aggaszt. Fő az, hogy véleményem mássága számon tartassék. Hogy ez a másság egyszerű eltérés-e csupán, vagy esetleg több közöm van az igazsághoz, mint a másik véleménynek, az most nem számít, csupán a különbözőség. Ez az, amire kényes vagyok. Persze, alulmaradni nagyon kellemetlen, sőt kínos, már-már tragikus helyzet, s mi több, időnként groteszk a szituáció.
De hát a történelemben rendszeresen előfordult, hogy az alulmaradt kevesek igazsága végül elismertetett. Közel kétezer éve hivatkozunk Epiktétoszra, a görög bölcselőre, aki rabszolga volt, Senecára, akit a császár öngyilkosságra ítélt, azután Jeanne D'Arcra (Szent Johannára) is gondolhatunk, meg Dietrich Bonhoefferre, aki egyedül volt Hitler börtönében, mielőtt kivégezték, és akkor írta a legszebb verseit.
Szóval, engem nem zavar, ha később derül ki: ami másság volt, avagy kisebbségi, az értékes is. Fő az, hogy mindig tiszteletben tartassék a különbözőség. Ha egyetlen személyről van szó, akkor is. Mert itt kezdődik az emberi méltóság. Egyetlen személy minősége ugyanis nem kisebb, mint a sok emberé. Senkinek sincs joga feláldozni az egyént a közösség oltárán, feltéve, ha nem ő maga vállalja, önként. Ebből kiindulva számomra a kisebbségi helyzet is csupán számarány kérdése, külsőleges adottság, múló politikai körülmény, és nem minőségbeli kisebbrendűség. Az, hogy valakik kisebbségben vannak, nem csorbíthatja igazságuk érvényét."
Most Dávid Ibolyára gondolok, akit ma nőként mindkét oldalon támadhatnak a társadalom demokratánál demokratább szószólói: a férfiak. Az ilyen nőket, mint ő, a középkorban megégették. A férfiak többsége ma sem tudja másképpen, autonóm lényként elképzelni, mint csupán a másik tábor csatolmányaként. Nem igazi ellenfélnek, hanem akkor már inkább hontündérnek vagy honboszorkának véli még akkor is, amikor higgadt honanyaként viselkedik. A bosszúszomj, a megsemmisítés vágya, a verbális erőszak elszabadulása nem csoda ott, ahol az autokrata középszer uralkodik. Örül a tömeg, hogy homokzsákja van.
Ám ami leginkább bonyolítja Dávid Ibolya helyzetét, és ez minden erkölcsi teher közül a legsúlyosabb: a bélyeg. Amikor a magukat többségi fölényben, túlerőben érzők - minden más eszköz csődje nyomán - aljasul megbélyegeznek. Ezt teszik már hónapok óta Dávid Ibolyával a nagyobbik ellenzéki párt propagandistái és a Fidesznek elkötelezett "külhoni" magyarok önjelölt képviselői, akik suttogva bár, de tovább mondogatják, hogy ő "az áruló". Minden bizonnyal az sem tesz jót neki, hogy együttérzésemet kifejezem, mert a pártcsatolmány tömeg fejében nőként magam is "valakiknek" a nyúlványa lehetek csupán. De mögöttem sem sorakoznak sokan. Becsülöm benne a merészséget, ahogyan vállalja a választások következményeit.
Dávid Ibolyának minden bizonnyal még hosszú ideig hordoznia kell a stigmát, amit a jobboldali többség szószólói mint a nemzeti ügy kizárólagos "letéteményesei" reá ragasztottak. Eb-
A szerző irodalomtörténész, Kolozsvár
