A kormány megszorító intézkedései ellen meghirdetett és váratlanul szerényre sikerült össz-szakszervezeti demonstráció színpadán a felsorakozó vezetők felett az "előbb az ember, aztán a profit" felirat lengett volna, ha fújja a szél, alant viszont ilyeneket (is) lóbáltak az emberek: Gyurcsány csótány. Túl azon, hogy egy költségvetési megszorító csomaghoz eleve kevéssé illik az ember kontra profit szociálromantikus tétel, a lentiekkel összeolvasva megint csak azt mutatja, hogy más nyelven beszélnek a tüntetők, másként a szervezők. Így aztán a szokásos pesti szélsőjobboldali megmondókból s a szakszervezeti költségen a fővárosba utaztatott bizalmiakból álló közönség heterogenitása és a színpadon állók jelszavai együtt semmitmondó mérgelődéssé fokozták le azt a tüntetést, amelyre pedig nagy valószínűséggel szükség volt. Jó volna viszontlátni azt a valamit, amire a húszas-harmincas évekből úgy emlékszünk, hogy a munkások ünneplőruhában mentek tüntetni, hogy megadták a rangját a pillanatnak, amikor náluk volt a szó.

Ebből most keveset lehetett érezni. Változatlanul jobboldali a közlekedés a tünetések terein. A politikai jobb szeret tüntetni, nagy, történelminek érzett önbizalommal mutatja meg vélt vagy valós igazát. A baloldal pedig inkább szavazni szokott. Pusztán csak hatalmi szempontok szerint számára ez még jó megoldás is volna, merthogy viszonylag gyakran nyer is. Csakhogy a közélet kultúrája ennél több lehetőséget is adna, de kérne is. E tüntetés előtt például annak alapkérdését lehetett és illett volna végigbeszélni, amit a szakszervezetek fel is vetettek: ki mekkora terhet visel a megszorításokból? Mennyi jut a tőkére, mennyi a munkára? Vagy hogy a Munkástanácsok szempontját is behozzuk: ezen belül milyen szerepük lehet a szerintük kivételezett multiknak? Értelmesek-e még ezek a kérdésfeltevések egyáltalán? E tekintetben nem lettünk okosabbak. Tételszerűen lerakták őket a munkavállalók reálpozíciói feliratú dosszié mellé, és mindenki indulhatott haza.

Franciaországban egy ehhez képest lábjegyzet szintű ügy, a fiatalok első munkaviszonyának könnyített felmondása miatt nemrég országos összesítésben milliós demonstrációkkal ugrottak neki a kormánynak. És győztek. Igaz, az egyik diák azt vághatta kamerába, hogy méltó akart lenni 68-as szüleihez. Ez előny odaát. Nálunk most inkább a tőke fenyegetése hallható tisztán: ha terheit nem csökkentik, elvonul. Vagy csak vissza: nem ruház be. A bankok tiltakozása is súlyos. A Bokros-csomag után még külön-külön több tízezres pedagógus-, illetve egészségügyi tüntetés volt. Most a hat szakszervezeti szövetség kivételes egysége együtt hozott össze néhány ezer embert. De nem a tüntető tömeg hiányzik, hanem az, aminek előttük el kellene hangoznia. Meg a régi ünneplőruhák.