A szép tárgy fölösleges luxus?
Egy másik felmérés során a megkérdezettek többségének a tonettszék tetszett a legjobban, utána következett a szecessziós faszék, a sor végén kullogott a mai kornak megfelelő, merész formatervezésű puffancs.
Minderről egy könyv bemutatója kapcsán értesülhettünk. Az Antalóczy Tímea és Kapitány Ágnes által szerkesztett kötet - Az iparművészet változó szerepe az átalakuló vizuális kultúrában - a hazai iparművészetről közöl tanulmányokat. Kiderül például, hogy nemigen törjük össze magunkat a modern dizájnért. A hazai lakosság 86 százaléka például még soha nem vásárolt iparművészeti tárgyat. Amikor persze a kutatók erre rákérdeztek, a többség a nippekre gondolt. Vagy valamilyen más dísztárgyakra.
Egy másik adat szerint a lakosság 89 százaléka például még soha nem járt iparművészeti kiállításon. A 11 százalék is többnyire az üveg-, a porcelán- és a kerámiakiállításokra gondolt. A kötet egyik tanulmányának szerzője, Lipóth Ágnes szerint az emberek többsége a lakberendezési áruházakban vásárolt, iparilag gyártott, de iparművész által tervezett bútorokat nem tekinti iparművészeti produktumnak.
A megkérdezettek egy része szerint az iparművészet az elit kiváltsága. Többen fölösleges luxusnak gondolják a szép tárgyakat. A hétköznapi tárgykultúrával kapcsolatos ismereteinket elsősorban a személyes minták, a barátok és az ismerősök példái szaporítják. A lakberendezéssel, vizuális kultúrával foglalkozó katalógusok, magazinok, folyóiratok állnak a második helyen, ezt követik a reklámok és a tévéfilmekben látott minták. A legkevésbé kiállításokon és utazásaink alkalmával tájékozódunk.
A kötet társszerkesztőjét, a szociológus Antalóczy Tímeát a közvélemény iparművészettel kapcsolatos tájékozatlansága lepte meg leginkább. - Kreatív játékokban jók vagyunk - mondta a kutató -, Rubik Ernőről mindent tudunk, de hogy ki volt Moholy-Nagy László, azt kevesen tudják. Az utcai művészet (street art) sokat segíthet bennünket a hétköznapi tárgykultúra felfedezésében, mert közvetlenül találkozhatunk a kortárs művészetekkel. A kék teheneket például Nyugat-Európában turistacsalogatónak szánták, nálunk rájuk rakódik a népnevelői funkció is. Bár hallom, olvasom, hogy nálunk még egy-két tehén is mekkora galibát tudott okozni - miközben Athénban egy egész csordát kitettek "legelni" az aszfaltra.
Droppa Judit, a Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetem rektora kérdéseinkre azt felelte: nincs hazai kézben lévő ipar, azt a tervezők még talán ki tudják védeni, mert a tervet - például az építészek - önállóan értékesítik. Az viszont, hogy a médiaiparral kapcsolatos ötletek nem itthon valósulnak meg, eléggé fájó.
Droppa Judit szerint az iparművészek társadalmi elismertsége igen szerény, ezt le lehet szűrni a különféle díjazások alkalmával. Kissé sarkítva: egy-egy balett-táncosnak, színésznek az ötvenes évek óta sokkal több az esélye a Kossuth-díjra, mint a dizájnereknek. A hétköznapi tárgykultúra alkotói eddig nem tudták ledolgozni a magaskultúrával szembeni évtizedes hátrányukat.
A tanulmánykötetben megszólaló iparművészek eléggé drámai képet festenek szakmájuk jelenéről és jövőjéről. Egyikük-másikuk a digitalizációt átkozza (az idősebb tanárok alig tudnak belejavítani hallgatóik elektronikus adathordozókon benyújtott munkáiba), mások a médiát és a társadalmi szétesettséget okolják a tárgyi kultúra elsilányításáért.
A világvége-hangulattal tarkított borús véleményeknek némiképp ellentmond, hogy 2001 és 2006 között száz hazai iparművész közül 86-an mégis meg tudtak maradni eredeti szakmájukban. A kötet felmérése szerint 94 százalékuk kifejezetten elégedett jelenlegi tevékenységével.
