"Nem. Nem veszélyezteti.

Kialakulnak a színvonalban megszűrt sávok, ahol ismét lesz értékelvű, de legalább érdekességelvű rostálás, szerkesztettség. S közben hömpölyög majd körülöttünk a kommunikáció megszűretlen, össznépi óceánja, beléfulladtakkal, cápákkal, tájfunokkal, kalózokkal, hajótöröttekkel és halálos járványokkal. Nem az óceánt isszuk ki, esszük meg. Csak a kifogott halakat, a kedvünkre való kagylókat.

Különválnak a nyilvánosság-emancipáció tömegességéből újfajta kincsek, műfajok, stílusfolyamok, őszinteségek, formák, kommunikációs nyelvek, olykor a képi és nyelvi közlések új mesztic-műfajai, internet-graffitijei. Gyarapodhat ebből a kommunikációs demokrácia, tanulmányozására új tudományok születnek - s hullámzik köröttük a millió ember írta közlés-óceán: benne új kannibálok, Sodoma és szadomazók, prédikátorok, vallásalapítók, remeték, aszkéták és szentek, vadak és anarchisták, kik fölkelnek a kőolajkultúra ellen, a kézzel-írásért, és kötelezővé tennék már az elemiben az egész világon a latint (vagy eszperantót?) az angolamerikai világnyelv ellenében. Vagy a kínai, nyelveken átívelő piktográfiát.

Az internet új világközegünk. Ha megússzuk folyó, szakadatlan kollektív öngyilkosságunkat - ütközéseink, sőt háborúinak vértelen színtere lehet a háló. Ahol minden lehetséges. A játékháború is, mint ma a foci-világbajnokságok. Világpártok alakulnak a kötelező írástudatlanságért, mert apostolaik bebizonyítják: azóta veszedelmesebbek az ember-okozta katasztrófák, amióta nekünk támadt az írás.

Persze, már ma is akadnak e világvízben paraziták, vacak uszadékok, beléfulladt, fölfujt-puffadt dögök - léteztek már százezer évekkel ezelőtt is. A delfinről most azt álmodja a tudós, hogy a földről nyomtalanul eltűnt neandervölgyi ember utóda - s a mitologikus irodalom tengeri szirénje is ő. Szeressük hát a tündérmeséket, és éljünk józanul. A Világháló erőszakos dilettánsai ellen pedig ne állítsuk helyre a halálbüntetést, akkor sem, ha - túlerőben - átveszik is a hatalmat.

Sebaj, visszatérünk a naplóhoz, mindegy, hogy most vagy ezer évek múltán olvasnak el bennünket. Attól se jobbak, se rosszabbak nem leszünk." Tovább a blogba

Kurama: a bomlás II.

"Azért annyi maradt az edzőtáborból, hogy hamarabb álmosodom és reggel nyolc körül tuti felébredek, de nem hagyom magam, visszaalszom, este meg tovább fennmaradok, visszaállítom a régi rendet, még amíg lehet, mindez úgyis egycsapásra semmivé lesz, amint szeptemberben a fiam elkezdi az iskolát, úgyhogy maradék életünk maradék romjairól leszedem az utolsó virágokat.

Szóval, a nagycsalád felbomlása.

Amikor a papa meghalt, nem volt kérdés, hogy ugyanúgy együtt ünneplünk, mint addig, olyankor a mama sokszor sírt, olyan magányos volt ezeken az ünnepeken, hiába voltunk körülötte annyian, van olyan magány, amelyen semennyi ember és semennyi szeretet nem segít, az övé ilyen volt, és amikor ő is elment tőlünk, akkor megtorpanás nélkül folytattuk a rituálét, anyám volt csak, aki egyszer azt mondta nekem, hogy akkor innen ne folytassuk, hagyjuk abba, hiszen elmentek, ennek már kilenc éve, de én bőszen beszéltem le erről az abbahagyásról, hogy nem lehet, hiszen összetartozunk, hiszen a mamáék is ezt akarnák, úgyhogy letett arról, hogy kiszálljon a családi ünnepekből, pedig talán neki volt igaza, csak korai lett volna még akkor, mindennek eljön az ideje, a szembenézésnek is, annak is, hogy mi, azaz anyám és én szembenézzünk azzal, amivel a család többi tagja nem volt hajlandó, és valószínűnek tartom, hogy nem is lesz hajlandó soha, inkább majd azt mondják, hogy ejnye, milyenek ezek a Kuramáék, szóval, a szembenézés azzal, hogy ez az ünnep már nem az az ünnep, ez a család már nem az a család, az összetartó erő, a központi nap kihúnyt, keringtünk mi még, keringtünk, mintha lenne, de nem volt, hiába csaltuk magunkat." Tovább a blogba
(nolblog)