Mese a tizenkét esztendőről
Képzelhetik, mekkora a sírás!
Íme, néhány az "észre térített" német újságok címeiből: "Villámcsapás a 119. percben"; "Veletek együtt zokogunk"; "Grosso és Del Piero a szívünkbe talált"; "Oda az álom". És persze vannak efféle címek is (nem utolsósorban az előző napi harsogás igazolásául): "Azért mi szeretünk benneteket"; "Úgy küzdöttetek, akár a világbajnokok!"; "Köszönet nektek ezért a csodálatos vb-ért"; "Németország így is büszke rátok".
Egyébként valóban az lehet, mert ettől a csapattól a legjobb négy közé jutás - ha messze nem oly váratlan eredmény is, mint a dél-koreaiak és a törökök 2002-es elődöntős szereplése - szép teljesítmény. Elvégre a német válogatott korántsem klasszis együttes, ellenben élt a príma sorsolás adta lehetőséggel, s amikor az első, tényleg az elit kategóriába sorolható ellenféllel - az argentin csapattal - találkozott, kellő szerencséje volt. A második "naggyal" szemben már nem maradt a mázliból. Habár ez nem igaz, mert Gilardino és Zambrotta kapufájánál ugyanúgy a gondviselés mentette meg a német együttest, mint az argentinokkal vívott mérkőzés tizenegyespárbajában.
A lényeg az - amit a német lapok különben elismernek tudósításaikban -, hogy "az olaszok végig intenzív és klasszis játékkal egyszerűen jobbak voltak" a házigazdáknál, s ezzel folytatódott az a tendencia, hogy a német együttes képtelen nyerni a legelső vonalhoz tartozó válogatottak ellen. Argentínával szemben is 1-1 kerül az évkönyvekbe, azaz a mérleg az angolok, az argentinok, a brazilok, a franciák, az olaszok (tehát a futballtörténet öt másik világbajnoka) ellenében 2000 óta: öt döntetlen, tíz vereség.
Miként az a sorozat sem szakadt meg, hogy a németek vb-meccsen nem tudják felülmúlni az itáliaiakat: a statisztika immár - két "x" mellett - három vereséget rögzít. A keddi - a két csapat közti tudáskülönbségen túl - azért is következett be, mert Marcello Lippi érzékelte: együttese dominál, és nem akarta a sorsjátékos befejezésre hagyni a döntést. Ezért lehívta két - elsősorban védekező - középpályását, Camoranesit és Perrottát, helyettük pedig beküldte Iaquintát és Del Pierót. Így a hosszabbítás második felében az azúrkékek már négy támadójátékossal futballoztak, és a bátorság diadalra vitte Dortmundban a vendégeket, mert Grosso és Del Piero az utolsó percekben messzemenően pótolta azt, ami addig elöl - a találkozó kézben tartása ellenére - nem sikerült.
Grosso a 119. percben egy nemzetet tett boldoggá - egy másikat meg boldogtalanná -, ám mindenekelőtt a családjára gondolt, ugyanis azt mondta: "A gólom a feleségemé és a fiamé." Buffon kapus pedig bevallotta, hogy már a rendes játékidő második félidejében attól tartott, tizenegyesek zárják a mérkőzést, majd megkönynyebbülten hálálkodott: "Köszönöm a fiúknak, hogy megkíméltek ettől." Zambrotta ellenben a realitásokról beszélt: "Mindvégig nyomás alatt tartottuk őket, és ennek a hajrában meglett az eredménye. Megmutattuk, hogy nagy csapat a miénk."
Valóban az. Noha az ausztrálok elleni gyötrelmes 1-0 alkalmával leginkább a játékvezető juttatta tovább Itáliát - Grosso akkor színművészként alakított nagyot, a legjobb Vittorio Gassmant idézve -, az eddigi öt győzelem és egy döntetlen, valamint a 11-1-es gólkülönbség fényesen bizonyítja: az olaszok valóban elszántak a bundabotrány feledtetésében, és meg is vannak a képességeik ahhoz, hogy világbajnokok legyenek. Igaz, a csatáraik rendszerint nem remekelnek, ám a középpályás soruk, továbbá a védelmük nagyszerű, Cannavaro pedig egyenesen szenzációs. Ahogyan ámulatra méltó az is: a sors miként alakítja a futballtörténelmet. Mintha odafenn meg lenne írva, az olaszok minden tizenkettedik esztendőben játszanak vb-döntőt az utóbbi három és fél évtizedben (1970, 1982, 1994, 2006). Az előző háromból kettőt elveszítettek; mindkettőt a brazilok ellen. De a dél-amerikaiak itt már nincsenek versenyben... A németek sem.
Arrivederci Italia?
Auf Wiedersehen - szombaton, a harmadik helyért - Deutschland!
