Yehuda Lahav nevét négy nyelvterület újságolvasói, rádióhallgatói, tévénézői ismerik. Ez az eperjesi születésű, izraeli hírlapíró ugyanis héberül, magyarul, csehül, szlovákul tud írni, és mivel megtapasztalta a közép-európai intolerancia millió, sajnos, élő formáját, nagy beleérzéssel közvetíti, hogy milyen erőfeszítések történnek a Közel-Keleten arra, hogy a tolerancia egyszer talán győzedelmeskedhessen. Ismerjük Yehuda Lahav magyarul is kiadott önéletírásából azt a sorsot, személyes indíttatást, amely formálta világnézetét, s most Kassán kiadott újabb magyar könyvében azokat a válogatott cikkeit olvashatjuk, amelyek az izraelieknek az európai valóságot közvetítette, cseh, szlovák, magyar olvasóinak pedig a véres izraeli realitásokat. (Ösvény a megértéshez. Hernád Magyar Lap- és könyvkiadó.) Lahav vérbeli újságíró, aki sem a tényeket nem akarja eltagadni vagy szépíteni, sem pedig az eszményeit letagadni, netán módosítani. Hosszú pályafutása alatt sok-sok csalódás érte, reményei nem egyszer foszlottak semmivé. A Közel-Keleten is, meg szülőföldjén nemkülönben. Messze még az arab-zsidó megbékélés, és a közép-európai népek kölcsönös barátsága, az előítéletek eltűnése sem holnap következik el. És ez a palesztin- izraeli szembenállás sokszor annyira hasonlít a Kárpát-medence történelmi adottságaira és történelmi betegségeire. Amosz Osz, az ismert izraeli író egyik megállapítását olvastam Lahav könyvében, amely szerint ebben a konfliktusban nem a jog és a jogtalanság áll szemben egymással, hanem a jog a joggal ütközik.

Lahav kommentárja: "A zsidók és a palesztinok egyaránt megindokolhatják történelmi, politikai vagy gazdasági jogukat Izrael-Palesztina egész területére, ezért magát a terület felosztását mindkét nép igazságtalannak tarthatja. A jog a joggal szemben képlet azonban nemcsak mint általános elv érvényes, hanem akkor is, amikor az elvet aprópénzre váltják... Ezért minden egyes kérdésben külön-külön kompromisszumot kell kötni, hiszen minden egyes kérdésben mindkét félnek igaza van."

Vagy tíz éve írt egy szép esszét Enil Habibiról, aki palesztin író és izraeli politikus volt. "Legismertebb könyve" - idézem Lahavot - "az Opszimista. Ez nem elírás: az optimista és a pesszimista keveréke. A regény hősét az irodalmi alakok közül talán leginkább Svejkhez lehet hasonlítani. A palesztin arabot személyesíti meg, aki 1948 után a teljesen új és felfoghatatlan izraeli körülmények között próbálja életútját egyengetni. A regény héber fordításának és az annak alapján készült színdarabnak óriási sikere volt Izraelben." Ezután arról tudósít Lahav, hogy Habibi megkapta - az izraeli társadalom egy részének tiltakozása ellenére - az izraeli állami irodalmi díjat, illetve Jasszer Arafat egy palesztin díjjal ismerte el munkásságát. És akkor megkérdezték Habibit: melyik kitüntetés fontosabb a számára? Újra Lahavot idézem: "Habibi a diplomáciai csapdából egyáltalán nem diplomatikusan tört ki. Büszkén, szinte gőgösen vágta oda: »Voltaképpen egyikre sincs szükségem. I am my own Lord. A magam ura vagyok.«"

Nem tudom, hogy Lahavnak vannak-e díjai, de abban biztos vagyok, hogy néki sincsen ilyesmire szüksége. Ő is a maga ura. És "opszimista", mert a világ nem teszi lehetővé, hogy kizárólag optimista lehessen, becsülete pedig nem engedi a pesszimista lemondást.