Concerto Grosso
De azért mindenki bejutott; ezt abból tudom, hogy nyolckor teljesen megtelt az aréna. Az elsőként bemelegíteni induló Buffont irtózatos fütty fogadta, annál nagyobb üdvrivalgás kísérte a kapuig Lehmannt. A németek amúgy is tele voltak reménnyel, mert válogatottjuk a tizenötödik mérkőzését játszotta Dortmundban, és korábban - egy döntetlen mellett - tizenháromszor győzött. Szépnek a legkevésbé sem nevezhető emlék, hogy a magyar csapat 1974-ben - barátságos találkozón - 5-0-ra kapott ki itt, jóllehet akkoriban még valódi futballistákból állt honfitársaink együttese...
Ezúttal minden volt, csak barátság nem: az olaszok valamennyi labdaérintése fülsiketítő - és visszatetsző - ellenszenvtüntetést váltott ki a lelátókon, s a mexikói játékvezető szintén kapott hideget-meleget, ha bármikor az itáliaiak javára "mert" ítélni, akár csak egy bedobást is. Az azúrkékek azonban állták a nézőtéri nyomást, olyannyira, hogy magán a pályán az első negyedórában semmiféle német pressziót nem lehetett tapasztalni. Sőt, a 16. percben Totti prímán szöktette Perrottát, aki a tizenhatoson belül hosszan tolta meg a labdát, így - akármilyen nagy helyzetbe hozta is a dirigens - nem maradt hely számára, hogy elgurítson Lehmann mellett. E befejezés ellenére az olaszok a mezőnyben pontosabban játszottak, kis területen is finom passzokat engedtek meg maguknak, sőt Grosso felhördülést keltő alagútcsellel lepte meg Schneidert. Ám a tőlem balra ülő olasz televíziós kollégák folyton csalódottan gesztikuláltak, s mintha megérezték volna, hogy előbb-utóbb a vendéglátók is jelentkeznek: a 34. percben az imént még "befűzött" Schneider a jobb oldalon meglépett, de lövését a tömeg hiába kívánta a hálóba, a labda fölé ment.
Olaszország válogatottja "pontozással" nyerte az első félidőt, de nem ért vele semmit sem, hiszen az állás 0-0 maradt, ráadásul az 50. percben majdnem 1-0 lett, mert Klose átjutott a falon (Cannavaro és Gattuso között), ám a kimozduló Buffon még időben érkezett. Ekkor már nem adogatott oly nyugodtan az itáliai csapat, s egyébként is az volt az ember érzése, hogy ha Lippi nem küld be valakit Toni mellé, akkor hasonló "hatékonysággal" működik majd a támadójáték, mint addig, az egyetlen csatárt ugyanis még véletlenül sem sikerült megjátszani. (Noha Totti erőltette T betűs társa kiugratását, passzai hol elakadtak, hol a holttérbe jutottak.) Aztán a szakvezető a pályára vezényelte Gilardinót, de nem teremtett új helyzetet, mert Tonit "hozta le"...
Archundia játékvezető viszont csaknem eldöntötte a meccset, amikor a 80. percben szabadrúgást ítélt a németek javára - semmiért. Az olaszok a tizenhatoson belülről fejelték ki a labdát; szabálytalanság esetén tizenegyest kellett volna adni. Ám a mérkőzés bírája a vonal elé tetette a gömböt, amelyet Ballack a felső tribün magasságába lőtt.
Nem úgy a kétszer tizenöt perces hosszabbításban Gilardino (akinek ekkor már csatártársa is volt: Iaquinta), valamint Zambrotta: rövid idő alatt mindkét olasz a kapufát találta el, a németek valószerűtlenül nagy szerencséjére. Majd Podolski fejelhetett szokatlanul szabadon - ilyesmi a 105. percig nem fordult elő -, ám az ifjú németet meglepte a ritka lehetőség. A csatár sokkal jobban fejezte be a vendéglátók következő akcióját (111. perc), lövését azonban Buffon szenzációsan hárította. Már Del Piero is benn volt, az olaszok abszolúte nyíltan a győzelemre játszottak, és az utolsó két percben megnyerték a mérkőzést. Előbb Pirlo átadását küldte Grosso a jobb sarokba, majd Del Piero emelt - a változatosság kedvéért - a balba (0-2). Lapzártakor Németország még zokog...
OLASZORSZÁG-
NÉMETORSZÁG
2-0 (0-0, 0-0)
Elődöntő, Dortmund, 65 000 néző. Jv.: Archundia (mexikói).
Németország: Lehmann - Friedrich, Metzelder, Mertesacker, Lahm - Schneider (Odonkor, 83.), Kehl, Ballack, Borowski (Schweinsteiger, 73.) - Podolski, Klose (Neuville, 111).
Olaszország: Buffon - Zambrotta, Materazzi, Cannavaro, Grosso - Perrotta (Del Piero, 104.), Pirlo, Gattuso, Camoranesi (Iaquinta, 91.) - Totti, Toni (Gilardino, 74.).
Gól: Grosso (119.), Del Piero (121.).
