- Ilyenkor már kész szokott lenni a kalács - szólalt meg a kisfiú.

- A csengő is elromolhatott, vagy még nem ért haza a temetőből. Gyere, majd visszajövünk később - nógatta a sápadt kislány, de a fiú nem tágított a kapu elől. - Már átdobtuk a labdát. Tudja, hogy mindig négykor dobjuk át a labdát.

A keskeny rés csak a napsütötte kert aljára engedett rálátást: a házra hajló diófa földből kiálló gyökereire, az aláácsolt rövid pad lábára, amely előtt korhadt fenyőasztal állt.

Néhány héttel ezelőtt akkor csöngettek be először, amikor a kislány ügyetlenül eldobott labdája átrepült a téglakerítésen. A kötényes, fekete ruhás öregasszony morgolódott ugyan a csengetés miatt, de betessékelte őket a kertbe.

- Na, itt vagytok, jómadarak, a ti labdátok törte le a bazsarózsámat - állapította meg különösebb harag nélkül, mialatt terelte őket előre.

A sötét kapualj végéből kibomló kert gyümölcsfái olyan görbék voltak, mint az öregasszony háta, ágaik tele félérett körtével, szilvával. A kerítés mentén nagy bodzatányérok illatoztak. Megálltak egy virágzó akácfa mellett. Az asszony lecsippentett róla egy virágot.

- Egyél - nyomta a kisfiú kezébe. A fiú szófogadón betömte a fehér fürtöt.

- Édes - nézett az öregaszszonyra csodálkozva. Az elnevette magát, száz ráncba futott az arca. A kisfiú mégis szépnek találta.

- Na, üljetek csak le a diófa alá, majd az uram vigyáz rátok - mondta az öregasszony. - Itt nyugszik, éppen a lábatok alatt - mutatott a kerti pad aljába. A gyerekek úgy kapták fel a lábukat, mint ha szúnyog csípte volna meg. - Nem mozdul az már - legyintett. - Addig járt csak vissza, amíg nem ásattam ki a sírjából, és hozattam át ide a diófa alá. Addig minden éjszaka ott ült az ágyamon rosszkedvűen. Kijárok a temetőbe a sírjához is, ne szólják meg szegényt - magyarázta, aztán bement a házba.

A gyerekek megszeppenve ültek egymás mellett a rövid padon. Az öregasszony hamarosan kaláccsal megrakott, óriási pléhtálcát tett eléjük. - Na, faljatok! Ez nem olyan, mint a bolti. Omlós, akár a tejkaramell. A férjem is itt szokott uzsonnázni, mielőtt munkába indult. Muzsikus volt, hegedült. Szépen játszott. Édesen - simította meg reszelős keze fejével a kisfiú falástól izzadt arcát. - Olyan vörös haja volt, mint neked - mondta.

Attól fogva minden délután átdobták a labdát, és mentek érte - uzsonnára.

Csak egyszer volt szabad csengetni, türelmesen ki kellett várni, amíg az öregasszony botnak használt kapájával lassan végigkopog a téglával kirakott kapualjon.

Bolondos öregasszony volt. A kapáját folyton tisztogatta, fényesítgette, azt mondogatta, "csak addig a napig éljek, amíg a kapa nem esik ki a kezemből".

- Itthon kell lennie, hogy sütött volna másképp - állt fel a kisfiú. Úgy gondolta, benéz a kulcslyukon is, hátha többet lát. Olyan sóváran gondolt most a diófa alá terített asztalra, mint eddig soha. - Gyere ide! - intett a fiú a pipaszár lábú kislánynak. - Nézd, nem a kapája fekszik ott keresztben?

A kislány is belesett a kulcslyukon.

- Azt hiszem, az - mondta, és sírva fakadt.

A fiú nem sírt, pedig nem tudta elképzelni, hol találnak még egy édes kertet, akár ilyen kapás öregasszonnyal is.