Most ez is megtörtént. A helyzet annyira szokatlan, hogy azt kell feltételeznünk, az ok is kívül esik a rutinszerű politikai küzdelmek körén.

A konfliktus alapja: Sólyom László fenntartja magának a jogot, és érzi magában az erőt ahhoz, hogy megszakítson egy ördögi kört, amelyben a politikához gravitáltak intézmények, amelyeknek mindenhez lehetne közük, csak ahhoz nem. Ezért nem hajlandó Sólyom a pártokkal egyeztetni a legfőbb ügyész személyéről. Sőt, már akkor bejelentette, hogy Horányi Miklóst szánja Polt Péter utódjának, amikor még nem is lehetett tudni, kivel kellene a többségi szavazatok reményében egyeztetnie, bár azért az sejthető volt, hogy a Fidesznek nem lesz kifogása. A koalíció térfeléről a tárgyalások elutasítását vagy a bizalmatlanság megnyilvánulásának, vagy egy - általuk nem kívánt - új államfői hatalmi aura megteremtése jelének tekinthették.

Ezzel eddig egy veretes, de mégiscsak a felhőrégiókba tartozó konfliktust írtunk le. Ennyivel azonban nem ússzuk meg.

Egy olyan intézmény élére kell ugyanis vezetőt találni, amely a rendszerváltozás után Györgyi Kálmán irányításával lényegében támadhatatlan volt. Egészen addig az is maradt, ameddig Áder János a Fidesz nevében, de házelnökként Györgyi visszavonulásával nem végződő háborúba keveredett a legfőbb ügyésszel. Következett utódként - csak jobboldali szavazatokkal megválasztva - Polt Péter, s az állandó feszültség, amelyben azt is megtanulhattuk, hogy még a jogállamiság keretei között is nagyon nem mindegy, hogy ki vezeti a vádhatóságot. Mert kiderült, hogy lehet az utolsó napon ezerszeresére emelni a Princz-per tétjét, kitérni a Fidesz-ciklus minden "arcpirító" ügye elől, ismeretlen tettes ellen fordulni, amikor Hegedűs lelkész uszít, kikérni a Kulcsár-ügy minden fontos mozzanatát a rendőrségről, interpelláltatni és vezető politikusok, máskor újságírók ellen kisebb-nagyobb pereket indítani. Egyszóval folyamatosan lehet konfliktusmezőben forgolódni, kiváltani a fideszes árnyékállam baloldali vádját, s mindenben benne lenni, ami idegen egy kellő módon működő igazságszolgáltatás szellemétől. Nem valószínű, hogy megváltozhatott volna így az a Tárki által négy éve mért adat, amely szerint a felnőttek 81 százaléka úgy gondolja, hogy az érvényesüléshez elengedhetetlen a szabályok megsértése, 93 százalékuk szerint pedig a normaszegőket nem éri utol a törvény. Ez már távolról sem a politikai felhőrégiók ügye. Meglepő volna, ha az eddig történtek az embereket a jogállam és a politika nagyobb fokú tiszteletére indítanák. Most azonban új esélyt kaptak, illetve adtak egymásnak a felek.

Az árnyékállam valóban ártalmas. De talán kompromisszumra bírja a feleket a belátás, hogy legalább ilyen aggályos volna egy csalódottan elforduló árnyéktársadalom is.