Európa-bajnokság!
Ez már-már egyenlő a lehetetlennel.
Ám az sem akármi - sőt -, hogy ebben a hallatlanul gyorsan változó világban a brazilok ily hosszú ideig képviselték az állandóságot. A tizenkét esztendeje az Egyesült Államokban rendezett tornától számítva huszonhat vb-meccset játszottak, ezek közül húszat megnyertek, míg egyaránt hármat döntetlennel, illetve vereséggel zártak. (1998-ban nemcsak a franciáktól, hanem a norvégoktól is kikaptak, miután ténnyé vált: bármilyen eredmény esetén csoportelsők.) Olyan nagyon még ezen a világbajnokságon sem égtek le, elvégre négyszer nyertek, egyszer vesztettek, s a gólkülönbségük 10-2.
De - leírni is furcsa - mehetnek haza.
Két okból. Mindenekelőtt azért, mert a "bűvös négyszög" hirtelenjében egyszögre változott: a Kaká, Ronaldinho, Ronaldo, Adriano kvartett tagjai közül csupán Ronaldo futballozott brazil módra, a másik három kontraformában játszott. Bizony Kaká is - akinek akadtak príma megmozdulásai, de összességében mélyen "maga alatt" maradt -, hát még Ronaldinho és (két gólja ellenére) Adriano! Két német újságot néztem át vasárnap reggel, a franciák elleni 0-1 után. A nagy négyes a következő osztályzatokat kapta: Ronaldo 4 és 5, Ronaldinho 5 és 6, Kaká 5 és 6, Adriano 6 (mivel csak csereként szerepelt, a lapok egyikében nem értékelték). Hangsúlyosan hozzá kell tenni, hogy Németországban az 1-es a legjobb érdemjegy, és 6-ost csak ritkán, egészen rossz teljesítmény esetén adnak az itteni újságírók. S leszögezhető az is: a németek a brazilokkal szemben egyáltalán nem kárörvendők, nem ünneplik a favorit kudarcát, sőt - miként eddig - tisztelettel vannak az immár csak excímvédő iránt. Amikor szombat este Anglia elköszönt, megannyi német fiatal ült autóba, hogy vidáman dudálva haladjon keresztül a városon, ám Brazília búcsúja után csönd volt. A 6-osok kizárólag annak szólnak: a virtuózok nem nyújtottak semmit sem. Hogy miért nem, az rejtély, még akkor is, ha a franciák fölöttébb fegyelmezetten - és világszínvonalon védekezve - futballoztak, hiszen Ronaldo három "elveszett" támadópartnerének a korábbi négy találkozón sem ment igazán a játék.
Horvátország, Ausztrália, Japán és Ghána ellen még ez is belefér: Franciaországgal szemben már nem. Az 1998-ban aranyérmes kékek - akik első két vb-mérkőzésükön roppant gyöngén játszottak, és a Togo elleni siker alkalmával is szenvedtek, de nagyon - a spanyolok legyőzésével visszanyerték önbizalmukat, és szombaton a reneszánszukat élték abban az értelemben, amilyen intelligensen és tisztán futballozva kikapcsolták a brazilokat. Thuram és Vieira megint bebizonyította, milyen nagy játékos, Zidane pedig újra szobrot emelt önmagának: a zseniális irányító e mérkőzésen is mindenkit meggyőzött arról - ha támadt kétség egyáltalán efelől -, hogy az utóbbi évtized legragyogóbb labdarúgó-dirigense a világon. A futballtól már-már elbúcsúzó "Zizou" - akinek a csoportmérkőzések második fordulója után attól kellett tartania, hogy soha többé nem léphet már pályára - a spanyolok meg a brazilok ellen megújult, és produkciójával parádés pályafutása legszebb fejezetét egészítette ki, nem éppen nyúlfarknyi szakasszal. Ez döntött: Thuram Thuram, Vieira Vieira, Zidane Zidane volt, míg a brazil kulcsfigurák nem is hasonlítottak önmagukra. Ezúttal Ronaldo se nagyon, de őt meg kell védeni, hiszen más úgy éket játszani, ha Kakától és Ronaldinhótól a megszokott módon érkeznek a labdák, mint ha nem jön egyetlen passz sem...
Ezzel együtt a brazilokat butaság volna "temetni", már csak azért is, mert olyan hatalmas meglepetés nem született. Magam ötven-ötven százalékot adtam a két csapatnak a mérkőzés előtt, belekalkulálva azt, hogy a franciák - a brazilok elleni korábbi sikerélményeik után - koránt sincsenek begyulladva a sárga mezesektől, sőt sokkal inkább nyomasztja a dél-amerikaiakat a kékekkel való találkozás. A szenzáció abból fakad - egy rangadón az 1-0-ás végeredmény semmiképp sem az -, hogy Brazília olyan magasságokba jutott az előző világbajnokságokon, amilyen kiemelkedő tizenkét éve azelőtt csak legfényesebb korszakában, 1958 és 1970 között volt. (Megszakítva Liverpoollal - ó, Albert Flóri, Bene Feri, Farkas Jancsi, Mészöly Kálmán és a többiek!) Noha 1994-től "csupán" két - és nem három - vb-aranyérmet nyert, a korábbiaktól eltérően aratott a Copa Americákon (1995-től négyszer játszott döntőt, és háromszor győzött), továbbá főszerepet vitt az új keletű Konföderációs Kupákon (1997-től három döntő, két elsőség).
A második legnagyobb vb-szériának most vége, de akármilyen szomorúak is a brazilok, bárki beláthatja: mindig minden nem válhat valóra. Igazából ennyi esett meg Frankfurtban, nem több, még ha az artisták nem egy sztárja csalódást keltett is a továbbiakban Európabajnokságként funkcionáló vb-n. (A négyek mezőnye ugyebár: Franciaország, Németország, Olaszország, Portugália.) Amiért a brazilok helyében tényleg aggódnék, az az: miután 1970-ben lezárult az első szuper korszak, majd' negyedszázaddal később kezdődött a második, a mostanáig tartó...
Anglia efféle vb-múlttal egyáltalán nem büszkélkedhet, mi több, túlzás nélkül kijelenthető: a világbajnokságot nem a szigetországiaknak találták ki. Ha eltekintünk az Angliában rendezett - és hazavezetett... - 1966-os tornától, akkor azt kell felidézni: a brit csapat a döntőbe egyszer sem, és a négy közé is csak egyszer jutott. (Sőt, több ízben már a selejtezőkön kiesett.) Alapjában véve tehát semmi különös nincs a brit búcsúban, jóllehet az rendkívüli körülmények között következett be. Ricardo, a portugál kapus Helmut Duckadamra emlékeztetett: a Steaua játékosa az 1986-os BEK-döntő tizenegyespárbajában a Barcelona labdarúgóinak mind a négy lövését hárította, az utód pedig három angol kísérletet hiúsított meg, és kis híja volt, hogy nem ért el "4-0-t", mint román kollégája, hiszen Hargreavesnak a kezéről bepattanó labdáján is "rajta volt". S bár a sorsjátékos ráadás kimenetele leginkább a szerencsén múlik, az angolok csak ámítják magukat, ha a sors könyörtelenségére hivatkoznak, mert szombaton épp olyan nehézkesen és fantáziaszegényen futballoztak, akár Paraguay, Trinidad és Tobago, valamint Ecuador ellen. Vagy mint megannyi vb-n ez előtt...
Ezzel szemben Luiz Felipe Scolari előtt le a kalappal! Noha a szakvezetőnek tizenegy egymást követő győzelem után "be kellett érnie" egy döntetlennel - hetet a brazilokkal, négyet a portugálokkal aratott az előző, illetve a mostani vb-n -, a tréner veretlenségi sorozata még tart, és irányításával Portugália válogatottja véghez vitte azt, amit korábban csak egyszer: a legjobb négy közé jutott. Az első elődöntős részvételnek immár negyven éve - annál gyönyörűbb a jubileum! -, és ki gondolta volna, hogy Ricardót, Ricardo Carvalhót, Fernando Meirát, Figót vagy Cristiano Ronaldót a vb-szereplést illetően együtt lehet majd emlegetni az Augusto, Eusebio, Torres, Coluna, Simoes bombaötössel? Jelzem, 1966-ban az akkor bronzérmes portugálok - a magyarokhoz hasonlóan - 3-1-re legyőzték a brazil válogatottat.
Amikor a portugáloknak megy, a braziloknak nem megy...
